Merthogy a zenés „pitypalatty” műfaji megjelöléssel ellátott produkció alapötlete egyszerre kézenfekvő, sikerre kalibrált és – Parti Nagy Lajos után kiáltó. A nehéz ötvenes évek dalaiból összerakni egy egyszemélyes zenés estet, s ennek középpontjába állítani a festő Felekiné Gáspár Anni Füttyös kalauznőjét, illetve a vele szoros rokonságot tartó dalbéli Kalauz Jutkát, hogy mindez a retrón túl visszaadjon valamit a korból: ambiciózus vállalás, amely pusztán lelkiismeretes dalválogatással és kisebb összekötő- és töltelékszövegek hozzáadásával legfeljebb részlegesen teljesíthető.
Márpedig az Orlai Produkciós Iroda új előadása ezúttal megspórolta a hozzáadott alkotói értéket; Böhm György a rendezésen túl (mellett, helyett…) szerkesztőként is szerepet vállalt, míg a dalokat a kor vitathatatlanul kiváló ismerője, Nemlaha György válogatta össze. Hogy az előadás koncepciója (és programja) menet közben szűkülhetett, arról az interneten máig olvasható ismertető szöveg tanúskodik, hiszen ott mintha kerek történet és valós persona ígérkezne, néhány olyan számmal egyetemben, amelyek végül nem hangzottak el a színpadról.
Az Átrium színpadára mindazonáltal így is szerethető produkció kerül, hála Egri Márta teljes színészi-énekesi erőbedobásának és civil bájának. Jóízű lendülete a sutaságokat és a közhelyes mozzanatokat is elfogadtatja, pedig ezekből akad bőven: az említett festmény modellbeállításának erőltetett keretjátékán kezdve, a kenhető és ehető Rákosi-mellszobron át az elmaradhatatlan szocreál bökversezetig. Egri nem „jelzi” a számokat, hanem énekel, méghozzá igen jól: legyen szó akár a Csodacsatár gunyoros dizőzszámáról (Futbóliában ma már…), akár a csasztuska műfaji megdicsőülését jelentő korabeli slágerkorholásról (10 perc az nagy idő, Elemér). Üdítő és sosem túljátszott fanyarsága, egészséges derűje meg remek összjátéka az úttörőnyakkendős kísérő kisegyüttessel (élén a zenei vezető, Heilig Gábor) koherenciát ugyan nem teremt, de kellemes szűk másfél órát igen, s ez önmagában is elismerő méltatást érdemel.
 Egri Márta. Fotó: Puskel Zsolt. A kép forrása: PORT.hu |
Egri Márta énekszavát, az összeállítás dalait hallgatva, inkább magától értetődő, mint paradox módon, egy tőle amúgy minden tekintetben elütő előadóművész kitelt körvonalai idéződnek fel a közönség emlékezetében. A kicsattanó kövérség és az elpusztíthatatlan jókedv több évtizedes színpadi állócsillaga, a hadarószámok, a blüettek és nem mellesleg az ötvenes évek slágereinek első számú interpretátora, Kazal László juthat az eszünkbe, hiszen a megszólaltatott dalok vagy felének (így a címadó Kalauz Jutkának, a Troli-trolibuszra vártam én kezdetűnek stb.) ő volt az első, illetve az emblematikus előadója.
A műsorban Kazal László nevét nem említik, fel- és megidéződik azonban egy másik, kevésbé (faj)súlyos, de mára legalább ennyire korjellemzőnek beillő színésznév és színészsors: a Déry Sárié. A vesztére 1946-ban gróf Almási Miklóssal összeházasodó operett-színésznőért (akinek történetét a Te, rongyos élet című Bacsó-film a felismerhetőségig elrajzolva mesélte el a nyolcvanas években) hiába emelték fel szavukat a színházi szakma bátrabb és becsületesebb nagyjai: Déry Sári kitelepítésben végezte az életét 1952-ben.
A sikertelen közbenjáró levél, amelynek aláírói között a kevéssel utóbb (s alighanem éppen e kudarc által is motiváltan) öngyilkossá lett színészfejedelem, Somlay Artúr, valamint Egri Márta édesapja, Egri István is ott szerepelt, ezúttal a színpadról hangzik felénk: ennek felolvasása jelenti az előadás egyik legutolsó érdemi mozzanatát. Szervetlenül, az alig-szerepből kilépve, ámde kikezdhetetlen emberi hitellel és gyermeki kegyelettel adja elénk e szöveget Egri Márta: az ötvenes évek történetében kevésbé jártas nézők számára is megéreztetve valamit abból, amit amúgy az összeállítás egésze csak alig-alig karcolgatott.