Dombokon túl
2013.03.20.

Ismeretlen nyelven mormogó, fennakadt szemű papok, stigmákkal kivert, vért hányó megszállottak és a bemélyített hangon hörgő Sátán – ilyesmiket is várhatnánk akár a szinopszis alapján a Dombokon túltól, ha nem a román filmreneszánsz cannes-i nagykövete, Cristian Mungiu lenne a rendező. NAGY V. GERGŐ KRITIKÁJA.

A nullanullás évek során beizzó román újhullám megveszekedetten valóságközeli és konokul minimalista darabokat dobott a felszínre, amelyek rendszerint metsző pontossággal ábrázolták a román társadalmi intézmények elfajzott működését. Akár egy haldokló odisszeáját követtük az egészségügyi rendszer útvesztőin keresztül (Lăzărescu úr halála), akár az eltűnt barátnője után kutakodó férfit figyeltük a bürokráciával vívott csatái közben (A másik Irina), folyvást indolens hivatalnokok, unottan intézkedő alkalmazottak vagy az ügyfelet kiosztó portások kerültek a képbe – s kiváltképp zsúfolt volt velük Cristian Mungiu második darabja, az illegális abortuszon ügyködő lányokra fókuszáló 4 hónap, 3 hét, 2 nap

A késő-, illetve poszt-szocialista társadalom mindent átható közönyössége Mungiu harmadik munkájában is meghatározó szerepet kap, s ennek jegyében újra elénk járul néhány felelőtlen orvos, feltűnnek az örökbefogadott gyerekük iránt vajmi kevés együttérzéssel viseltető szülők, a rendőrségen pedig szintúgy ismerősen irritáló erők intézkednek – ugyanakkor a játékidő javában egy világtól elzárkózó, felettébb dogmatikus elvek szerint működő, ortodox vallási közösség életét fixírozhatjuk. 

A Dombokon túl címe erre az enklávére utal, amely a város határában, a dombok mögött őrzi az Istennek tetsző élet autentikus formáját. Ebben a középkorias világban talált otthonra az örökké lesütött szemű, alázatos Voichiţa (Cosmina Stratan), és ezt a közeget forgatja föl fenekestül Voichiţa egykori árvaházi barátnője, mikor egy nap betoppan a Reebok-melegítőjében, tompán izzó tekintettel. Merthogy a markáns állkapcsú, sorsüldözött Alina (Cristina Flutur) azért érkezett, hogy egykori testi-lelki barátnőjével rövidesen útnak induljanak – így aztán megdöbbenve veszi tudomásul, hogy Voichiţa szíve már nem annyira érte, mint inkább Jézus Krisztusért dobog. 

Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből
Míg Alina a börtönszerűnek mutatkozó közegből szeretné a barátnőjét kiszakítani, addig az utóbbi a hívő életre buzdítja – kölcsönösen meg akarják váltani tehát egymást, ám a törekvésük tragikus végeredményre visz. Hiszen az Istent a szerelme miatt magába fogadni igyekvő Alinán furcsa láz üt ki darab idő múlva – s nem sokkal rá már az öngyilkossággal próbálkozik a kerti kútnál, vagy épp hisztériás rohamban ütlegeli az apácasereget dirigáló pópa – becenevén: Táti (Valeriu Andriuţă) – bölcs, busa fejét. 

Mungiu filmje a démoni erőktől megszállott lány kudarcos ördögűzésének ügymenetét tárgyalja – s habár túlzás volna azt állítani, hogy különösebb kedvet csinál egy jóféle ortodox szertartáshoz, azért az végig szembetűnő, hogy milyen imponáló visszafogottsággal (és a szimpla valláskritikát elegánsan elkerülve) ábrázolja a súlyosan dogmatikus közösség működését. A valós eseményeken alapuló cselekmény ugyan nem menti föl Tátit és az apácákat a kegyetlen bánásmód vétke alól, de mindnyájukat megérthető motívumokkal ruházza föl (már csak azzal is, hogy az agresszív betolakodó tényleg feldúlja a kolostor életét) – miként Alina megszállottsága is kellőképpen átérezhető (hiszen voltaképp csak a szeretet vezérli), és éppen ez a kiegyensúlyozottság adja a drámai felépítmény erejét. Mungiu szövevényesen gazdag forgatókönyvből dolgozott (és ezért az idei cannes-i zsűri díjjal honorálta), amely főbb karaktereit izgalmasan homályos háttérsztorikkal színezi – nem tudni például, hogy pontosan milyen munkát végzett Alina Németországban (sejthetően prosti volt), ahogyan az sem teljesen világos, hogy Táti miként lett egy erőmű élmunkásából elhivatott szerzetes, de az efféle utalások sikerrel dúsítják-rétegzik a cselekményvilág szövetét.

A képek forrása: PORT.hu
A képek forrása: PORT.hu
Ezt a visszafogott és kiegyensúlyozott közelítést szolgálja a film formanyelve is – hiszen a finoman távolságtartó, jobbára totálokra komponált hosszú beállításokban nem csupán a ritualizált kolostori élet kába ritmusa válik közvetlenül (és szinte valós időben) átélhetővé, de Alina és Voichiţa (vagy éppen Táti) különnemű érzései és szuverén igazsága is. Oleg Mutu percekig kitartott és gondosan komponált, festményszerű képei gyakran olyan hatást keltenek, mintha mi is apácaként üldögélnek az asztal egyik sarkában Táti bölcselmeit hallgatva – s mindez hol a bezártság, hol pedig valamiféle intim meghittség érzetét sugározza, de mindenképpen lehetőséget és időt ad arra, hogy a néző külön utat találjon az ábrázolt világhoz. Amely világ pedig a rendjét és ritmusát tekintve épp annyira mértéktartó, redundáns és szigorú, mint Mungiu stílusa, s talán épp ebből fakad, hogy a film középső harmada olykor fájón nehézkesnek és önismétlőnek tűnik – kivált, amikor Alina sokadik rosszullétét megint egy ájulásig izgatott, galamblelkű apáca jelenti be valamely másik, imádkozó apácának. 

Hogy Mungiu jobbára végig képes megőrizni a neutrális tekintetét, az felettébb bravúros művészi mutatvány, amely sokban hozzájárul ahhoz, hogy Voichiţa égi és Alina földi szerelme egyenrangú felekként tűnjenek elénk – így pedig a Lars von Trier szellemét távolról megidéző szerelmi melodráma teljes fényében ragyoghat fel a finálé lehengerlő tablóképein. Az objektív nézőpont ugyanakkor egy tanácstalan és tehetetlen társadalomról is megrendítő képet ad – amennyiben Alina tragédiája részben a városszerte pusztító érdektelenség következménye: hiszen mind a kórházban, mind a nevelőszülőknél, mind pedig a rendőrségen képtelenek bármit is kezdeni a szeretet misztikus betegével, és minden további nélkül visszaengedik a rémült hívők közé. Ekként Mungiu filmje a társadalomkritika frontján is prímán teljesít, és bízvást nevezhető a román újhullám eminens darabjának, elvégre komplexebb, rétegzettebb alkotás, mint a Lăzărescu úr halála vagy a 4,3,2 – igaz, lomhán sűrűsödő drámája korántsem azokhoz mérhetően átütő erejű.
Cím:  Dombokon túl,  Rendező:  Cristian Mungiu,  Író:  Tatiana Niculescu Bran,  Forgatókönyíró:  Cristian Mungiu,  Operatőr:  Oleg Mutu,  Vágó:  Mircea Olteanu,  Szereplők:  Cosmina Stratan, Cristina Flutur, Valeriu Andriuta, Dana Tapalaga