Pierre Notte: Két néni, ha elindul / Katona József Színház, Kecskemét
2013.03.27.

Két néni, két előadás és két homlokegyenest eltérő, egyaránt hiteles arculat. Pierre Notte darabja ennyire biztosan nem jó, de az Örkény Színház magyarországi ősbemutatója után Verebes István kecskeméti rendezése is kihozza belőle a maximumot. LÉNÁRT ÁDÁM KRITIKÁJA.

Sára Bernadett, Zsurzs Kati
Sára Bernadett, Zsurzs Kati
A Két néni, ha elindul olyan, amilyen. Pierre Notte metszően pontos párbeszédeket írt Annette és Bernadette számára, a testvérpárt ugyanakkor a lehető legképtelenebb szituációkba helyezi, ez az ellentmondás pedig a Két néni… minden porcikáján érezteti hatását: a darab egyszerre földhöz ragadt és valóságtól elrugaszkodott, éppen annyira szövegcentrikus, mint amennyire mozgalmas, s míg a komor hangvételt olykor egészen könnyed irónia oldja, addig az önfeledt, vidám pillanatoknak többnyire keserű gúny vet véget. A színpadon ez az egyensúly már nem tartható fenn, igaz, egy jó rendezés erre aligha törekszik. Ezért jellemzi az Örkény előadását (vonatkozó kritikánkat ld. itt – a szerk.) a „fekete humorú kabaré”, az „egzisztencialista bohóctréfa” és a „rafinált giccs”, és ugyanezért nem illik az említett körülírás a kecskeméti Katona bemutatójára. Amihez Gáspár Ildikó rendezése visszájáról közelít, azt Verebes István színéről mutatja meg, de az egészben éppen az a legszebb, hogy a két, inverz előadás érvényesebb olvasatát adja a darabnak együttesen, mint külön-külön.


  
Ha fiatal színésznők brillíroznak a vénkisasszonyok szerepében, akkor a Két néni elsősorban humorral és felszabadult játékkal kecsegtet, tapasztaltabb pályatársaik azonban óhatatlanul is saját, majdani öregedésükkel néznek szembe, s ez némi önirónia dacára is drámai súlyt ad alakításuknak – könnyfakasztó ez, így is, úgy is. Ahogyan a két játéktér sem különbözik egymástól annyira, mint amennyire első ránézésre tűnik, hiszen előbbi díszlete maga a színház, pontosabban az Örkény előcsarnoka, utóbbi pedig mintha a Katona kulisszái mögött játszódna. Mira János az emeleti páholytól kezdve a liften és a vasúti fülkén át egészen a sírkövekig a legkülönfélébb díszletelemeket halmozza egymásra, végül mindezt egy kiszuperált Ikarus elülső karosszériaelemével koronázza meg. A kaotikus, álomszerű látványt a darab elvont világa is indokolhatná: Annette és Bernadette azért kerekednek fel, hogy anyjuk hamvait apjuk feltételezett, amiens-i sírjánál helyezzék végső nyugalomba, a vészfék meghúzása azonban már jelképes erővel bír, ahonnét utazásuk kizárólag gondolati síkon folytatódhat.

De, és ez már Verebes István leleménye, mi van akkor, ha az ominózus estén, amit kivételesen nem anyjuk kórházi ágya mellett töltöttek, Annette és Bernadette ki sem jutnak a színház épületéből, mert olyannyira eltévednek, hogy végül a kelléktárban találják magukat, ahol az egymás hegyén-hátán fekvő tárgyak nem előadásokat, hanem az emlékeiket, teljesületlen vágyaikat, félelmeiket idézik fel? Nos, akkor egy egészen más előadás veszi kezdetét, s így már érthető, hogy miért villannak fel gyors egymásutánban a történet későbbi helyszínei már az első percekben: a személyes emlékek és a színházi kellékek leltára-lomtára mosódik egybe érzékletesen, minden felesleges magyarázkodás nélkül, pusztán a térelrendezésnek köszönhetően. Ahhoz persze, hogy ez igazán jól működjön, kellett a szöveg rétegzettsége is, hiszen Notte lépten-nyomon a színházhoz hasonlítja a világot és viszont, de az önmagában meglehetősen elcsépelt párhuzamot a rendezés, meg kiváltképp az a felismerés teszi izgalmassá: a színház az egyetlen olyan hely, ahol a Két néni… képtelen eseményei tényleg megtörténhetnek.

Fotók: Walter Péter, PORT.hu
Fotók: Walter Péter, PORT.hu
Ez a színház pedig részint a díszletnek, részint a nyelvnek köszönhetően – még ha nagyon finoman is, de – folyamatosan reflektál saját magára, s teszi mindezt anélkül, hogy a kikacsintások a valósághűség rovására mennének. A Két néni ugyanis arról szól, milyen reakciót váltanak ki Annette-ből és Bernadette-ből a színházi kellékek, s nem arról, hogy két műkedvelő miként csinál színházat az alagsorban, ha tehát Annette és Bernadette kiesik az éppen felvett szerepéből, akkor az idős asszonyok hétköznapisága kerül előtérbe. Ez a kettősség az Annette-et alakító Sára Bernadette és a Bernadette-et életre keltő Zsurzs Kati számára a tucatnyi helyszínváltás miatt azt jelenti, hogy amint belefeledkeznek a játékba, szinte már zökkenhetnek is ki. Szerencsére Mira János díszlete a játszhatóság szempontjából is nagyszerű, hiszen a néhol meglepően tágas, máskor valószínűtlenül szűk terek nemcsak ritmusban tartják az előadást, hanem dramaturgiai céloknak is eleget tesznek.

A sokféle helyszín emlékezetes jeleneteket inspirál, miközben Annette-et és Bernadette-et egyre inkább magával ragadják a régi-új élmények. Fokozatosan oldódnak fel a játékban, hiszen a megrázó krematóriumi jelenetet még a liftben szorongó testvérpár klausztrofóbiája készíti elő – ez nem játék, pontosabban az, nem is akármilyen. A rendőrségi kihallgatás még mindig tudatosságot követel, ugyanakkor Annette és Bernadette a vallatólámpa fényébe mondott – egyszersmind egymásnak felelgető – monológokat már kamaszos játékossággal vágja a képzeletbeli rendőrtiszt képébe. Végül a távolsági busz volánja mögött már végképp felszínre tör a gyermeki énjük, végtére is mi más magyarázhatná, hogy Annette csak a gázpedált éri el, illetve mi más vehetné rá Bernadette-et a kézi fékhasználatra? A díszlet ekkor egy hatalmas gyerekszobának vagy játszóháznak is tekinthető, s mi tagadás, van abban valami megkapó, ahogyan a két néni az emlékgyűjtő és -idéző körút végére megfiatalodik.

Annette szerepében Sára Bernadette távolságtartó, kimért, bizonytalan, de még inkább biztatásra, megerősítésre váró vénkisasszonyt alakít, vele szemben a Bernadette-et megformáló Zsurzs Kati játékát fanyar humor, pikírt megjegyzések és nagyvonalú gesztusok jellemzik, vagyis alakításuk éppen olyan, amilyen a Két néni: kiegészíti egymást. Annette sosem veszítette el a tartását, de nem is volt bátorsága ahhoz, hogy úgy éljen, mint Bernadette: felszabadultan, gátlások nélkül. Annette még most is jól tartja magát, Bernadette teltkarcsú alakja bezzeg élményekkel teli. Mert ha Annette felvállalta, akkor Bernadette elutasította a neki szánt szerepeket. Ma már persze Annette engedi el magát a táncparketten, s Bernadette feszeng a terem félhomályába húzódva, de míg Annette-nek az állandó aggodalmaskodás közepette csupán egy-egy örömteli pillanat jut, addig Bernadette jóízűen zsörtölődi végig az utazást. 
 
Bármennyire is erőteljes, szuverén előadás a kecskeméti, furcsa mód leginkább az ősbemutatóhoz képest az. Távoli asszociációval élve, Verebes István rendezése olyan, mint amikor egy házaspár az együttléteit igyekszik feldobni, mígnem a sok-sok próbálkozás és megannyi praktika után egyszer csak rácsodálkoznak a misszionárius pózra: ez a kézenfekvő, lényegre törő egyszerűség egy látszólag csak az abszurd és a groteszk felől megközelíthető kortárs darab esetében nemcsak meghökkentő, de egyúttal felszabadító erejű is. Verebes István Két nénije komolyan veszi magát. Közel sem annyira élénk, ötletes és humoros, mint az Örkény előadása, ugyanakkor stílusos, következetes, Annette és Bernadette sorsa pedig átélhetőbb. A két előadás egyébként, noha egyaránt Jankó Szép Yvette fordítását veszi alapul, már címében sem egyezik, a kecskeméti Két néni ugyanis nem meg-, hanem elindul, vagyis utazásuknak célja, s legfőképp végállomása van. Arról nem is beszélve, hogy közben pemetefű- helyett ezúttal borsmentacukorkát szopogatnak. A nüanszoknak ugyanis jelentőségük van, még huszonöt év távlatából is, sőt, csak akkor igazán. 

Szerző:  Pierre Notte,  Fordítás:  Jankó Szép Yvette, Kiss Judit Ágnes,  Rendezés:  Verebes István,  Játsszák:  Sára Bernadett, Zsurzs Kati,  Jelmez:  Tordai Hajnal,  Díszlet:  Mira János,  A rendező munkatársa:  Németh Dóra