Hogy ez a történelemfilozófia minden ponton kristálytiszta, azt nem állítom, de az biztos, hogy számos megfontolásra érdemes gondolat akad John Lukacs önreflexív kötetében. Az amerikai (és a magyar) történészszakma doyenje elérkezettnek látta az időt, hogy mesterségéről valljon, s alig másfélszáz oldalas könyvecskébe sűrítse több évtizedes történészi alkotómunka tapasztalatait. 

Ha egy szóval kellene összefoglalni, hogy John Lukacs szerint mi a történetírás jövője, akkor azt mondhatnánk, hogy a múltja – ez persze aligha lehet meglepő konklúzió egy történésztől. A XX. és XXI. század divatfilozófiáinak (el)sodró áramlataival szemben Lukacs a szellemtörténeti iskola, elsősorban Burckhardt, Huizinga, Ortega y Gasset gondolatait és az antik történetírói hagyományt fogalmazza újra. Történelemfilozófiájának kristálylapjai szinte kivétel nélkül ezt a szellemi örökséget látszanak visszatükrözni. 

Lukacs a determinizmus minden fajtáját tagadja, és vallja, hogy a történelem legfontosabb kérdése: mit, miért, hogyan és mikor gondolnak és hisznek az emberek. A szellem megragadása azonban napjainkban korántsem olyan egyszerű feladat, mint az Burckhardt és társai idejében volt: mi már túl vagyunk a tömegek (és a technológia) lázadásán, s az új korszak új kihívások elé állította az igazságot (vagy legalábbis a szellemet) kereső történészt. A hatalom, a politika, a társadalom és a gondolkodás egész struktúrája megváltozott, s az átrendeződés következtében a történeti kutatások célcsoportjai is mások lettek: a kormányok, államok helyébe a társadalmak, népek történelme lépett. De hogyan lehet egy nép, társadalom gondolatait a kommunikációs forradalom és a(z át)láthatatlan bürokratikus döntéshozó rendszerek paradoxonjában feltérképezni? Lukacs szerint a kihívásra adott új historiográfiai válaszok, a kvantitatív, a pszicho-, a „multikulti” és a kontrafaktuális történetírások mind csődöt mondtak, ahogy a társadalomtörténet is, amely szakítva az embert s nem a gazdaságot középpontba állító Annales-iskola hagyományával mára már retrospektív szociológiává silányult. 

A pontos diagnózist követő javallott kúra a kötet legizgalmasabb része. A történészeknek el kellene fogadniuk, mondja Lukacs, hogy mesterségük inkább művészet, irodalom, mint tudomány, s eszerint kellene írniuk is. Felhívásával azonban nem a történetírás fikcionalitását (és relativitását) hirdető posztmodern teoretikusok malmára hajtja a vizet, mint azt elsőre gondolnánk, hanem éppen az ellenkező irányba. Azt állítja ugyanis, hogy a XIX. század és a XX. század első felének legkiválóbb regényírói (Balzac, Flaubert, Thomas Mann stb.) tulajdonképpen történetírók voltak, akiknek írásait átitatta a történelem és a történelmi gondolkodás, s akik műveikkel – hasonlóan történész kollégáikhoz – nem szórakoztatni, meghatni akartak, hanem gondolkodásra sarkallni, hogy megértsük az események mély és rejtett jelentőségét. Ezzel a felvetéssel Lukacs nem tesz mást, mint Hayden White tézisét (és fegyverét) fordítja meg (és szembe White-tal). A posztmodern történetírás apostolával ellentétben – akinek a nevével egyébként nem találkozunk a könyvben – Lukacs az irodalom és a történetírás közös nevezőjét nem a rétorikai formákban látja, hanem sokkal inkább abban, ahogy a két műfaj, gondolkodásmód az ember megismeréséhez közelít. A XX. század derekára a történelmi regényírás főleg a társadalom szerkezetét érintő strukturális átalakulások és az azzal járó kulturális hanyatlás következtében válságba került, s a megújhodást, a szerző szerint, az irodalmi alapokon álló új-régi történetírás jelentheti. Mindezekből következik, hogy a regényíró-történetíró kategorikus ellentétpár ugyanúgy nem tarható fent, mint a fikció és a tény axiómája. Lukacs azonban anélkül, hogy belépne a nyelv és a valóság, a történeti szöveg és a múlt obskúrus relációiból épített ismeretelméleti útvesztőbe, röviden kifejti, hogy jóllehet tény és fikció összekapcsolódnak egymással, nem azonosak, s ezt a történésznek mindig szem előtt kell tartania.

És hogy kik fogják ezt a történetírást művelni? Lukacs szerint főleg az irodalom territóriumáról érkező amatőrök, akik szépírói erényeik révén képesek jelentős történeti műveket alkotni. De a hivatásosoknak sem kell aggódniuk, nem maradnak munka nélkül: az ő feladatuk lesz, hogy szigorú revizorként leplezzék le a tévedéseket és a hamisságokat. A lukacsi kristály azonban itt meghasad – még akkor is, ha elfogadjuk azt az alapvetést, hogy költészet nélkül nincs jó történetírás, illetve a szerző azon állítását, mely szerint (csak jobb híján írom így) a történettudományban hivatásos és nem hivatásos között nincs olyan jelentős különbség, mint más szakterületeken (például agysebészet). Ez mind igaz. Lukacs azonban mintha nem venne tudomást arról, hogy a történelem nem a XVIII. századtól kezdődik, hanem korábbról. Márpedig ahhoz, hogy az ókorról, középkorról ne „csak” regényt írjunk, az adott forrásnyelv ismeretén (latin, görög, hettita stb.) túl elengedhetetlenek olyan alapvető szakmai ismeretek (epigráfia, kodikológia, paleográfia stb.) is, amelyek nélkül, bármily jó tollú is a szerző, írása aligha érdemelheti ki a történelmi jelzőt.

Ezt tudta Burckhardt is, aki szerint egy történésznek minden alkalommal, amikor tollat ragad, Tacitus Agricoláját kellene a keze ügyében tartania, mondván: minél terjengősebb, annál mulandóbb. Lukacs könyve rövid, de hogy mennyire maradandó, azt majd a jövő dönti el.