Ahogy lesétálnak az elején a ködös-füstös vaslépcső magasából, épp úgy tűnnek el odafönt a legvégén, amikor már mindent összekevertek, mindenkit egymásnak ugrasztottak. Mintha csak ráuntak volna a lehetséges változatok kombinációira: mindenki megvolt mindenkinek, de ami a legfontosabb, ők megkapták, amit akartak, most akkor irány vissza, az Olümposzra. Ne legyenek kétségeink, attól, hogy mi már nem látjuk, nyilvánvalóan folyt. köv. hamarosan egy másik epizódban – máshol, mások kárára, szigorúan a maguk örömére. 

És nem is lenne semmi baj ezzel az egésszel, mármint ha tényleg csak Jupiter egyéjszakás kalandjáról szólna a történet, de hát a szerelmes (állj, ne legyünk ennyire emelkedettek, mert a színen – szerencsére – nyoma sincs a fennköltségnek, szóval félre az álszeméremmel: a vadul átkefélt) éjszaka után az istenek (omni)potens urának mintha szöget ütne valami a fejébe. Miközben Alkméné felszabadult, őszinte hálálkodását hallgatja a szemmel láthatólag mindkettejüket rendesen kimerítő éjjelt követően – a fiatalasszonynak az Amphitryonnal kötött viszonylag friss házassága a dicső férfiút neje bájainál jobban felcsigázó, szűnni nem akaró csatazaj miatt egyébként már-már olyan, mintha már hosszú évtizedek óta tartana – Jupiter eljátszik a gondolattal: mi lenne, ha…? 

Mondjuk, mi lenne akkor, ha a mindkét fél megelégedésére szolgáló, erősen profanizált unio mysticát követően még egy kicsit tréfálkozna az együgyű halandókkal? Ami persze csak az ő isteni szemszögéből hat tréfának, ezek ketten, Alkméné és Amphitryon kevés híján beledöglenek, de sebaj, jó móka kerekedik ebből, gondolja Jupiter, közben meg dörzsöli a tenyerét, és igazat kell neki adnunk. 

Merthogy mi meg asszisztálunk a liezonhoz Gothár Péter kellemes-szellemes rendezését nézve, hol önként és nevetve, hol kissé forszírozottan, külső ráhatásra. (A mellettem ülő, az előadás utolsó harmadában székéről fel-felpattanó, az aktuális színpadi történésekhez szükséges tömeghatást egyedül kiváltó úr első alkalommal megijeszt, aztán megszokom menetrendszerűen érkező lelkesedését, de mondjuk ki: igazi szükség őrá nincsen – nem árt, nem használ.) Fontos viszont, hogy itt végig tudomás van véve rólunk: a szereplők tettetnek, mímelnek, úgy tesznek, mintha – röviden: színházat játszanak és játszatnak, ahhoz meg kellenek nézők, ezek vagyunk mi, meg persze ők maguk. 

Színházasdit játszik már a nyitó jelenetben Sosias (Znamenák István pazar kabaréjelenetet csinál ebből), amikor belehergeli magát egy olyan ütközet újramondásába, amit inkább a sátrában gubbasztva bekkelt ki. Merkur arról beszél, hogy ebben a színdarabban tömör a stílusa, Sosiast később önmaga lekettőzése rendíti meg igazán. A torz vagy egyenes Hamlet-idézet mellett van utalás más populáris előadó-művészeti műfajra is: vásárokba való, elfuserált bűvészszám lesz a lepecsételt ládika felnyitásából, hiszen a Jupiter lenyúlta diadémnak csak a hűlt helyét markolássza a döbbent Amphitryon. Látszat és valóság ellentétére épít az előadás látványvilága is: a Gothár tervezte jelzésszerű, három oldalról körbeült színpadon oszlopba kapaszkodik, de csak a levegőt tapintja a kéz. Tihanyi Ildi gyűrt papírból készült látványos ruhái a sérülékeny személyeket alig védik.

Már korán elkezdődik a játék a másik fő témával: én vagyok-e én, én vagyok-e te, lehet-e férj a szerető, lehet-e szerető a férj, és így tovább, körbe-körbe, tán túl hosszan is. (Mert bár a komikum forrása az, hogy a földiek mit sem sejtenek arról, hogy éppen csalnak és csalatnak, vagyis ez működteti a Kleist-féle tévedések vígjátékát, azért többedszer is végighallgatni ugyanazt a sztorit az ágy másik oldalán fekvő személy nézőpontjából, kissé fárasztó, még ha a színészek többnyire hatékonyan feledtetik is ezt. És ha valaki ennél nagyvonalúbb, kedvét lelheti a darab felfutó dramaturgiájában: a laza kufirctól odáig jutunk, hogy Amphitryon a házát, asszonyát, barátait is elveszíti, biblikus súlyú lesz tehát a próbatétel.) Delikát változat ugyanarra a témára: amikor Alkméné a szeretett Amphitryonjánál (Nagy Zsolt) másfél fejjel magasabb Jupiterrel (Alföldi Róbert) vált csókot, Tenki Réka mozdulatában ott van a másodpercnyi elbizonytalanodás, majd rögtön a gondolat elhessegetése is: lehet, hogy ez egy másik férfi?! De hát ép ésszel ki gondolna ilyesmire, ugye. 

És bár az egy részben, száznegyven percben játszott előadáson sokat nevetünk, na jó, rettenetesen röhögünk, de azért közben, aki figyeli például Sosias és az ál-Sosias, vagyis Merkur szóbeli (az utóbbi részéről tettlegességig fajuló) ütésváltását, muszáj, hogy feltegyen magának egy kérdést. Azt, amit a botcsinálta filozófus Sosias ki is mond, hogy tudniillik ha valaki mindent, de igazán mindent tud rólunk, akkor nem lehet-e, hogy ő valójában én vagyok, nekem meg csak álom az élet? Illúzió és valóság akár szelíden is egybefonódhatna, láttunk már ilyet, de ezek az istenek brutálisabb módszerekben hisznek. Testrablók a lágymányosi híd tövében – ennyit a szép reményekről.

Az itt és mostot amúgy igen szórakoztatóan idézi meg a nagyszerű szövegváltozat: Forgách András 2007-es fordítását nyomokban tartalmazza Gáspár Ildikó vadonatúj szövege. Bakugrásszerűen váltakoznak a regiszterek, folyamatosan csigázva a nézői figyelmet (vö. például a trágár Merkur és az emberszabású Sosias dialógusát, vagy Jupiter fennkölt, a folytatás miatt parodisztikussá váló antréját). Ez a fajta kiérlelt nyelvi játék egyben persze értelmezi is Kleist szövegét, a közterületen engedély nélkül tartózkodó, a hatalom szemében gyanús figurától az előtakarékosságon át a népszerű népvezérig sok ismerős alak(zat) visszaköszön. Jupiter meg úgy köszön el Alkménétől, hogy Isten veled. Bravó! 

Gothár generációs és nemi ellentétté változtatta a fentiek és lentiek megjósolható kimenetelű összecsapását. Nem érdekes tehát, hogy a két Amphitryon és a két Sosias hasonlít-e egymásra, mert persze, hogy nem, sem testalkatban, sem habitusban, és ez így is van rendjén. Alföldi Róbert Jupiterje tétova és emberi, mintha csak a lelki egyensúlyát helyrebillentő önigazolásért járna a földre. Udvaros Dorottya Merkurja lubickol alkalmi szerepében, Sosias bőrében, trágár tréfamesterré téve a szárnyas istent. Znamenák István – aki Gothár 2008-as kaposvári rendezése után másodszor is eljátssza Sosiast – remek arányérzékkel húzódik vissza a kínálkozó one man show lehetőségétől, amikor kell. A feleségét, Charist bölcs huncutsággal és erős tájszólással alakítja Nagy Mari. Nagy Zsolt Amphitryonja lehet, hogy a csatamező ura, de férjként inkább kisfiús dac dominál benne. Tenki Réka Alkménéje egyszerre áldozata és kedvezményezettje az eseményeknek: tudni és látni akarja, mi történik vele és szerelmével, és érezni rajta, hogy ezt a leckét nem felejti el soha. 

Mindenki csalódik mindenkiben, és az istenek pedagógiailag erősen vitatható eszközökkel kivitelezett célja ennyi és nem több: le- és összetörni az egókat, elbizonytalanítani a bizonyosságokat. Gothár rendezése pedig attól lesz erős, hogy a két, egymást látszólag kizáró érzést egyszerre, egymásban tükröződve mutatja meg: ami az egyiknek kacagás, az a másiknak halálhörgés. Vagy itt éppenséggel csuklás: Amphitryon, amikor már nem tud megbirkózni a széles vállaira nehezedő terhekkel, a nyelven túlra menekül (végül is katona, nem kell, hogy a szavak embere is legyen, ha egyszer a tettek mezején győzedelmeskedik), csuklani kezd. Ez pedig egyszerre nevetséges és szívszorító, röviden: telitalálat.