Sirály – A Csehov árnyékában / Dunaújvárosi Bartók Kamaraszínház
2013.02.14.

Dömötör Tamás rendező a Sirályt korszerű formába (televíziós műsort mímelve) helyezi a Dunaújvárosi Bartók Kamaraszínház stúdiójában. Magamtól rá sem jöttem volna, mi az előadás mintája, mert kortársiatlan módon nem ismertem A gyanú árnyékában-t. Erre az előadás alcímében első ránézésre értelmezhetetlen A betű vezetett rá: „A Csehov árnyékában”. PROICS LILLA KRITIKÁJA.

Vasvári Emese, Hajmási Dávid
Vasvári Emese, Hajmási Dávid
A díszletet (Szili Péter) és a jelmezt (Makány Márta), esetleg a hajviseleteket nézve azonban zavarban vagyok, mert nekem úgy tetszik, a hetvenes években járunk – amikor még nem voltak ilyen típusú műsorok –, bár lehet, hogy a direkt előnytelen ruhák, a szándékosan csúnya berendezési tárgyak mást is jelentenek. Egy hatalmas régi (esetleg Orion) televízió faborítása keretezi a színpadnyílást, egyik oldalon ott vannak a gombok is – a képernyő maga a színpad. A játék azzal kezdődik, hogy a televíziót bekapcsolják, a végén pedig ki – Dorn, az orvos (Kiss Attila), miután bejelenti a sajnálatos halálesetet, lelép a színpadról és megkér egy nézőt, hogy az egyik gombot nyomja meg, még mielőtt Arkagyina (Vasvári Emese) értesül a tragédiáról. Ez a ki-, bekapcsolás engem infantilis módon megragadott, érdekesnek találtam, hogy Dorn ki tudott lépni az előadásból.

A tévéműsor szegényes környezetben játszódik: nyugdíjas nagybátyjával él a híres színésznő fia, ott vidéken új utakat keresve a színházművészetben. Egy helyi potentát leánya műkedvelőként részt vesz ebben az útkeresésben, egyébként szerelmi viszony is alakul közöttük. Amikor a híres színésznő megjelenik fiatal szeretőjével, a sikerszerzővel, a falusi lány beleszeret az íróba, aztán ez a szerelem (vagy mi) ideiglenesen kölcsönössé is válik. A híres színésznő azonban nem mond le a szeretőjéről, és nemsokára távoznak is. Ekkor a falusi leány ugyancsak felkerekedik, hogy az író után menjen, illetve szerencsét próbáljon színészként. Amikor legközelebb vidékre érkezik a híres színésznő, szóváltásba keveredik fiával, aki beolvas neki, milyen ócska, amit művészet címén csinál, mire a színésznő is közli a fiával: semmire nem tartja a művészi útkeresését. Nemsokára megjelenik a színészettel szerencsét próbáló lány is, és megosztja az őt még mindig vágyó fiúval, hogy továbbra is az írót szereti. A fiú ezután fejbe lövi magát.

Sodró Eliza, Csadi Zoltán
Sodró Eliza, Csadi Zoltán
A rendező korábbi, ehhez a megoldáshoz hasonló drámafeldolgozása, a Czukor Show (kritikánkat ld. itt – a szerk.) sikerült koncepció, meglehet azért, mert bár szintén lemondott a dráma egészének sűrű szövegéről, de eredeti megoldásnak tűnt a műfaji játék, ráadásul adta magát a helyzet, hogy Füst Milán tudvalevően egy újsághírből kiindulva írta meg a Boldogtalanokat. Persze azon az alapon, hogy a sztori életszerűen hangzik-e bulvárhírnek, a Sirálynak is működnie kellene, bár ekként a drámairodalom háromnegyedét ugyanígy át lehetne tenni kereskedelmi tévés formába. A kérdés csak az, érdemes-e egy ilyen anyagot, mint a Sirály (netán, mint a Boldogtalanok) így átszabni.

A kis helyre, a tévés elképzelés szerint rendezett anyagot szerepösszevonásokkal, jelentős húzásokkal és átírásokkal játsszák, aminek következtében az eredeti szöveg lehetőségéhez képest kevesebb csehovi lézengés marad az előadásban, kevesebb vágyódás, kevesebb reménytelenség, kevesebb bizonytalanság. Az előadás koncepciója ezért némileg korlátozza a viszonyok differenciált bemutatásának színészi lehetőségeit. Ezt éppen a főbb alakok egy-egy meghagyott jelenetében vesszük észre, amikor egyszercsak hirtelen árnyalt figurákat látunk – így például Arkagyina és Trepljov (Hajmási Dávid) Cseréld ki a kötést, mama kezdetű jelenetében. Vasvári Emesét jó nézni, borzongató a színésznő kontra anya / ember élet-halálharca, előrevetítve a tragédiát – amit ebből a jelenetből az is megérez, aki nem tudja, mi a történet vége. Vagy ehhez fogható sűrűségű jelenet, amikor a negyedik felvonás végén visszajön Nyina (Sodró Eliza), és elmondja Trepljovnak, honnan hova tart. Itt meg kell, hogy szólaljanak azok a rettentő egyszerű csehovi mondatok, amelyek közben egy egész emberéletet képesek átfogni: a színészi játék helyezi el a szöveget, ugyanis a színész által lesz közhely, vagy súlyos tétmondat valami (Maga nem tudja megérteni, milyen állapot, amikor a színész érzi, hogy förtelmesen játszik). Na, ennek a mondatnak Dunaújvárosban súlya volt. 

Kiss Attila, Vasvári Emese
Kiss Attila, Vasvári Emese
Dömötör Tamásnak ilyen értelemben igaza is van: ha a színészek képesek ilyen fragmentált helyzetekben is az egészhez viszonyulni, akkor összeáll Csehov. Neki azonban látnia kellett, erre nem minden színész képes. Ráadásul a húzások, szerepösszevonások miatt egyes figurákban tényleg kevés lehetőség maradt. Egyik legnagyobb veszteség Mása (Polgár Lilla) figurája – aki a színlap szerint bölcsész, bár ez nem feltétlenül jut eszembe a mindent lefitymáló emós lányról (persze ilyen a hetvenes években még nem volt) –, aki elvileg szerelmes Trepljovba, de efölött elsiklunk, mert ők a fent említett átalakítások következtében szinte alig találkoznak. Így a Mását alakító színésznő, amikor színen van, kevés játszanivalója lévén többször forszírozottan nevetgél, nem mindig derül ki, miért. 

A másik legyengített szerep Dorné, az orvosé, akinek legemlékezetesebb mutatványa, hogy azzal lábal be, hogy még mindig sármos férfi, amiről azonban nem derül ki, miért fontos. Amikor pedig odaül hozzá egyik-másik szereplő a világfájdalmával, a világon semmit nem tud mozdítani, mert nem volt meg a lehetősége, hogy egy hihető figurát teremtsen – márpedig Csehov ezeket az orvosokat köztudottan sajátos reflexív és önreflexív alakoknak írta a színdarabjaiba, izgalmas játéklehetőséget teremtve nekik és általuk a többieknek.

Fotók: Mudra László
Fotók: Mudra László
Dömötör Tamás koncepciója a fentiek helyett persze kínált mást, így például sokáig bambuljuk a monoton ismétlődő háttérképet – a vetített tavat, három keringő madárral, ami akár a hely végtelen unalmát is hivatott lehet megmutatni. Ehhez képest tényleg szórakoztatónak tűnik A gyanú árnyékábanra emlékeztető háttéranyag, amikor a kamerába latolgat, vall vagy önmegfejt egyik-másik szereplő. Ezen kívül a játékot mindkét felvonásban megszakítja egy-egy reklámblokk: Trigorin (Csadi Zoltán) könyvének tévéreklámján nevetünk, ami karikírozta a mai olvasót is, és ami világosan eldönti, hogy Trigorin rossz író, vagy inkább semmilyen – ezt a színész is eljátssza –, sajnos. Ha ugyanis Trigorin egy kétségek közt vívódó, talán tehetséges író, akkor a dráma tétje nagyobb – ahogy Arkagyina művészi kvalitását Vasvári Emese opcionálisnak mutatja.

A dráma tévés formára hangolása mutat koherenciát, erényeket is (például némelyik színész nagytotálban is nagyon nézhető), de túl sok hiányérzetet hagy. Valamit mutat abból is, amit Csehov megírt – hogy minden ember magányra van kárhoztatva, amit habitus és ízlés szerint megpróbál elfelejteni: van, aki ezért eltökélten művészetet csinál: keres, van, aki éktelenül nyavalyog, hogy szerezzen némi részvétet, hátha attól könnyebb lesz, van, aki szörnyen tevékeny, mert dolgozni kell, és van, aki szenvedélyesen várja, hogy történjen már vele valami.
Szerző: Proics Lilla
Rendező:  Dömötör Tamás,  Díszlet:  Szili Péter,  Jelmez:  Makány Márta,  A rendező munkatársai:  Siegrist Cecília, Dubai Péter,  Játsszák:  Vasvári Emese, Sodró Eliza, Hajmási Dávid, Csadi Zoltán, Jakab Csaba, Kiss Attila, Farkas Erik, Polgár Lilla