Az ókor iránt érdeklődő hallgató a programfüzet átolvasásakor bízhatott benne, hogy sokszínű program várja a négy nap alatt, s e tekintetben nem is kellett csalatkoznia: az előadások elkalauzolták az irodalom, a filozófia, a történelem és az orientalisztika világába, a négy klasszikus tagozat mellé ötödikként betársuló „egyéb” szekcióban elhangzott előadások pedig az ókori orvostudományba, jogtudományba és az antik kultúra reneszánszkori továbbélésébe adtak betekintést.

Az igencsak változatos témákat ígérő előadáscímek között a konferencia témája, Fikció és propaganda az ókorban, próbált meg valamiféle koherenciát teremteni. Tette ezt több-kevesebb sikerrel: egyesek – mint az előadásuk közben kiderült – elegánsan megkerülték a témát, mások szellemesen utaltak rá és voltak, akik már az előadás elején jelezték, hogy nem kapcsolódnak a szervezők által megadott tematikához. Ezek az apróbb kilengések azonban nem befolyásolták komolyan az előadások színvonalát. De milyen is volt a színvonal?

A konferencia megfelelő felütéssel vette kezdetét: az első nap két plenáris előadója Maróth Miklós és Tegyey Imre tartalmas két órát szerzett a hallgatóságnak. Maróth Miklós felszólalásának sejtelmes címe (Analogia) mögül nagyívű előadás bontakozott ki arról, hogy a sztoikusok hogyan használták fel az analógiát mint a bizonyítás eszközét filozófiájukban. Tegyey Imre pedig azt a sokat vitatott és eleddig nyugvópontra nem jutó kérdést vizsgálta, hogy Menandrosz komédiáiban hogyan és milyen mértékben tükröződnek vissza a korabeli Athén zűrzavaros politikai viszonyai. Ezen az első délutánon csak az okozhatott csalódást, hogy a program ígérete ellenére Szepessy Tibor sajnálatos módon nem tudott eljönni, s így szegényebbek maradtunk az Íliász hatodik énekének egy minden bizonnyal izgalmas értelmezésével. A következő három nap is kiegyensúlyozott, többnyire jó színvonalú előadásokat hozott. A terjedelmi korlátokon túl több más okból is herkulesi munka volna most minden egyes előadásról vagy szekcióról részletesen beszámolni, ezért csak néhány benyomásomat osztom meg az olvasóval.

Az előadók többsége a saját szakterületén új eredményeket kínáló előadásokkal érkezett a konferenciára. Előfordult néhány ujjgyakorlatnak tűnő beszámoló, és sajnos, akadt néhány inkább ismeretterjesztő, mint tudományos előadásnak mondható felolvasás is, de ezek az egész konferenciát áttekintve inkább a kakukktojás kategóriába sorolhatók.

A péntek koradélutáni I. (irodalmi) szekció ülésén kiderült, hogy a magyar kutatók által elért eredmények nem maradnak nemzetközi visszhang nélkül, sőt komoly elismerést váltanak ki külföldön is. Horváth László, aki már néhány éve harmadmagával a klasszika-filológiai szenzációt keltő ún. Arkhimédész palimpszeszt Hüpereidész beszédeit tartalmazó lapjait olvassa-olvasta ki, a kutatás újabb állomásáról számolt be. Előadásában az athéni szónok Dióndasz elleni beszédéről és annak tudományos jelentőségéről adott tájékoztatót. A beszéd, amelynek kritikai kiadásában oroszlánrész jutott Horváthnak és kollégáinak, nemcsak rétorikai szempontból fontos, hiszen jelentős mértékben árnyalja a Kr. e. 330-as években Hellaszban lezajlott politikai eseményekről eddig kialakított történeti képünket is.

A nemzetközi vonalon maradva meg kell említenem Török László akadémikus nagy érdeklődést kiváltó előadását, amely napjainkban is aktuális témát, az akkulturáció kérdését járta körül egy hellenisztikus szentély régészeti emlékein keresztül. Az előadás ékes bizonyítékát adta, hogy korunk problémái, jelenségei már az ókorban is jelen voltak még – ahogy Török László fogalmazott – az akkor ismert világ peremének peremén, Núbiában is.

Azonban a konferencia legfontosabb és legörvendetesebb hozadéka, hogy napjaink profitorientált és a humántudományokat háttérbe szorító, az ókortudományt pedig – talán nem túlzás – a Tartarosz felé taszító világában akadnak olyan fiatalok, akik minden nehézség ellenére mégis ezt a szakmát választják és művelik, és mint előadásaik bizonyították, nem is eredménytelenül. Bátran és örömmel jelentem: van utánpótlás! A legifjabb nemzedéket képviselő előadók (Adorjáni Zsolt, Kozák Dániel, Könczöl Miklós, Munding Márta, Preseka Diotima és mások) érett és jól felépített előadásaikkal igazolták, hogy nem kell és nem lehet még temetni a magyar klasszika-filológiát és ókortudományt.