Szigligeti Ede műve alapján írták a Mohácsi testvérek: Liliomfi / Örkény Színház
2013.02.10.

Megszokhattuk, hogy a Mohácsi testvérek keze közé kerülő drámai alapanyag soha nem marad érintetlen, Szigligeti Ede vígjátékával sem történik ez másképp. VARGA ANIKÓ KRITIKÁJA.

Für Anikó
Für Anikó
Az Örkény Színház Liliomfijában új cselekményszálakkal bővül az eredeti történet, új szereplők tűnnek fel a színen, a karakterek közti viszonyok átírása új háttértörténeteket és vicces fordulatokat generál. Ezek a dramaturgiai változtatások azonban nem a hozzáadás elvét követik. A rendkívül szabad átiratban úgy tűnik el a Szigligeti-féle dráma – hiszen nyelvi értelemben is új szöveg születik –, hogy végig vonatkoztatási pont marad. A lehető legtágabb értelemben marad az, mivel Szigligetit a vígjáték, illetve népszínmű műfajával és annak játszási hagyományaival együtt a kortárs színházi nyelv felől olvassák újra az alkotók. 

Kár azon merengeni, hogy Mohácsiék milyen korba helyezik el a történetet, amikor láthatóan nem azon vannak, hogy rögzítsék, hanem, hogy játékba hozzák a kulturális vonatkozásokon keresztüli időbeliséget. A színpadon feltűnik Petőfi Sándor, egy röpke pillanatig Mátyás király, szóba kerül Kossuth és Széchenyi, Schwartzék névváltoztatása kapcsán Világost emlegetik, de Örkény István A végzet című egypercesére egész színházi helyzet épül, a színházi önreflexiók mentén pedig (kultúr)politikai kiszólások özöne zúdul ránk. 

Gálffi László, Máthé Zsolt és Für Anikó
Gálffi László, Máthé Zsolt és Für Anikó
Khell Zsolt
díszlete már az első pillanatban figyelmezteti a nézőt az eltartás és közelbe hozás játékaira: a klasszikus vígjátéki szobabelső, mintha az átértelmező áradás nyomait mutatná, egy szintig fehérre van mázolva, s a határvonal egyszerre rejti el és takarja ki a mintás tapétát, a falon függő Petőfi-portrét, a keresztet – másrészt a díszlet felfele ívelő nyúlványai az ácsolt vázat, a szerkezetszerűséget teszik szem elé. A vígjátéki jelmezek (Remete Krisztina) részletei, a hajtókák, gallérok, fodrok, csipkék, kötények pedig textilnyomatok.

Szigligeti vígjátéka tematikusan is a színház környezetébe ágyazódik, a vándorkomédiási közreműködéssel szerepjátékok és félreértések sorozatában szövődik a szerelmi történet. Mohácsiék másként dolgoznak ezekkel a lehetőségekkel. Előadásukban a humor nemcsak a vígjáték klasszikus konvencióiból, a szövevényes, ám átlátható félreértésekből fakad, de az átlátszóság reflektált hasznosításából. Például a két szobát nem teljes fal választja el egymástól, pusztán egy ajtónyi csonk, miközben a színészek hol betartják, hol átlépnek a fal illúzióján – Mariska, légy szíves, ne a falon át közlekedj, förmed rá Kamilla (Für Anikó) a szerelmi mámorban határsértővé váló lányra. 

Takács Nóra Diána
Takács Nóra Diána
Vagy amikor Liliomfi (Polgár Csaba) ál-Schwartza szembekerül a valódi Schwartz-cal (Ficza István), a helyzet fokozásaként Mariska (Törőcsik Franciska) hetyke bajszú, lányos Schwartza is színre toppan. A bonyadalom lecsengése után Mariska az alakítástól eltelve fényezi magát Rózának (Szandtner Anna), szakmai és szerelmi vetélytársának, hogy ugye nem vette észre, ki lapul az álruha mögött, hiszen mekkora ívet sikerült húznia a színpadon. Persze, hogyne, bólogat lenézően Róza a nyilvánvalóra. 

De a nyelviségből is fakad humor bőven. A Mohácsi-féle poénok gyönyörűségek a fülnek, és ami ennél fontosabb: a színpadnak is azok.  A szóviccek, szólások, frázisok performatívvá válnak: elég egy kellék, egy nyelvi asszociáció vagy mondóka, hogy a romfogadóból barna hajú parókában, álruhában kiosonni készülő Liliomfiban Mátyás királyt ismerjék fel a vendégek, a cimbalmozó cigányra (Némedi Árpád) pedig erőszakosan tautologikus érveléssel ruházzák rá Petőfi szerepét – hiszen gatyába’ táncol, nemde?  

 
Törőcsik Franciska, Polgár Csaba, Szandtner Anna, Baksa Imre
Törőcsik Franciska, Polgár Csaba, Szandtner Anna, Baksa Imre
Szigligeti romantikus eufemizmusai, szemérmes utalgatásai megtörnek Mohácsiék humorán, amely, bár maximálisan enged a poénok öngerjesztő logikájának, azért komolyan veszi az emberi történetben rejlő potenciált. Itt nincs finomkodás azt illetően, hogy Szilvai (Gálffi László) ne pályázna Mariskára, de Kányai (Csuja Imre) sem pusztán jószomszédi viszonyt ápolni fordul be a konyhára rántáskavarás örve alatt a csinos özvegyasszonnyal (Bíró Kriszta). Ami a szerelmi szálat illeti: Polgár Csaba nem Darvas Ivánt játssza, nem egy múltjától és árnyékaitól megtisztított lovagi ikont. Szilvai reményeivel ellentétben, hogy a szomszéd szobában lakó színész a keresztény-nemzeti értékek tolmácsa és őre lenne, Polgár inkább egy tehetséges sármőr. Egy Don Juan, akinek útját exek szegélyezik, Róza – Rómeó exének színházi parafrázisa – itt külön szerepet kap, szépen, szívbemarkolóan árnyalva a szerelmi problematikát (Für Anikó sóvárgó és szintén csinos középkorú női karakterével együtt). 

A szerelmi komédia minduntalan felveti, csak itt széles teret is kap a kérdés, hogy min múlik a kiválasztás, a viszony kiteljesedése? Talán a félreértés segíti meg a frigyet, mint a tenyeres-talpraesett Erzsi (Takács Nóra Diána) esetében, aki, bár szimpatikus neki a „mamlac” Gyuri (Vajda Milán), mégis annak a tudatában megy el a paphoz, hogy komoly örökséggel jár a férj. Talán úgy lesz hangsúlyos a viszony, hogy van egy akadály, a parancsoló atyai levél, amelynek leküzdése extra erőfeszítéseket kíván, s amelynek hiányában lehet, hogy Mariska is Róza sorsát ismételné. 

Fotók: Puskel Zsolt, PORT.hu
Fotók: Puskel Zsolt, PORT.hu
Ezt a levelet pedig az idős Schwartz (Epres Attila) kézbesíti az első jelenetben Szellemfinek (Máthé Zsolt) az ablakon bemászva, miközben nosztalgiázva sóhajtozik arról, hogy ha még egyszer kezdhetné, színész lenne. A gesztus nemcsak a komédia lavináját indítja útnak, de az előadást is keretbe helyezi, visszamenőleg próbajátékká minősítve a színészi alakításokat. Ugyanis a tisztázó fináléban kiderül, az idős Schwartz kőszínházat akar nyitni Pesten. A jelenet pikantériája, hogy Rózával tárgyal a társulatalapításról, Liliomfi tolakodóan nagyképű kérdésére – van-e ebben alternatíva? – csak annyi a válasza: a jövő évadot nélküled képzelem el. Liliomfi a színpad szélére szorulva vigasztalódik, némiképp keserűen, a vidéki praxis és a családi élet perspektívájával. 

Mohácsiék előadása a komédia műfaját illetően termékeny, kettős játékot folytat a poénkodásból fakadó szóródás és a történetmondáshoz szükséges határvonás lehetőségeivel. Egyrészt teljesíti a történetvezetés és a hepiend (de legalább az end) elvárásait, másrészt a cigány-Petőfi perzekútorok általi elhurcolását Örkény egypercesével kombinálva, ha virtuálisan is, de megnyitja a cselekmény továbbgördülése előtt az utat. Mintha örökké úton lenne valami – egy levél, egy kis mérgezett csülkös bab – ami majd másutt helyzetet gerjeszt, mintha a komédia (a színház, a képzelet, az értelmezés stb.) gépezete nem állna le soha. 

Mohácsiék Liliomfija szellemes előadás, remek színészi alakításokkal. A társadalminak nevezett vígjáték társadalmi vonatkozása nem olyan mély és katartikus, mint más Mohácsi-opuszokban, de a társulati összjáték nem fog egykönnyen szétfoszlani a néző emlékezetében.
Szerző: Varga Anikó
Írta:  Mohácsi István,  rendezte:  Mohácsi János,  Játsszák:  Gálffi László,  Für Anikó,  Törőcsik Franciska,  Polgár Csaba,  Máthé Zsolt,  Csuja Imre,  Takács Nóra Diána,  Vajda Milán,  Epres Attila,  Ficza István,  Bíró Krisztina,  Szandtner Anna,  Baksa Imre,  Némedi Árpád,  Zene:  Némedi Árpád, Murányi Márta, Szathmári Judit, Salamon Beáta, Rozs Tamás,  Díszlet:  Khell Zsolt,  Jelmez:  Remete Kriszta