Így éltek ti – Honoré Daumier (1808-1879) / Szépművészeti Múzeum
2013.04.01.

Még csak egy év telt el a népből jött, szimpatikus király uralkodásából, amikor életbe léptette azt a rendeletet, miszerint pénz-, de akár börtönbüntetéssel is sújtható az, aki becses személyét előnytelen színben tünteti fel a sajtóban. IBOS ÉVA KRITIKÁJA.

Nem veszélyes
Nem veszélyes
Ez 1831-ben történt Franciaországban. Egy évvel korábban ugyan, a forradalom alatt kitört a sajtószabadság, de az ugye, nem szokott örökké tartani, s mellesleg a bevezetőben említett korlátozás is puhára sikerült, mivel négy év múlva egy rendesen szigorú sajtótörvény lépett életbe.

Ez számunkra most azért érdekes (egyébként eleve), mert ezek a cenzúra tili-tolik szabták meg a kor legnagyobb karikatúra rajzolójának, Daumier-nak a tematikus pályáját, szerencsére csak azt, és nem az egészet (leszámítva némi, tisztességes sajtómunkáshoz illő, börtönben töltött időt).

Bármilyen társadalmi berendezkedés jött életében (márpedig jött, egészen konkrétan hat formáció), munkásságát nemigen zavarta, folyamatosan végigrajzolt több mint négy évtizedet. Ha a politikai karikatúrát nem hagyták, akkor szatirikus sorozatokat készített a párizsi polgár viselkedéséről és hétköznapjairól, ezek is kiváló munkák, de amivel máig hatol, az mégis csak a pálya elejét és végét jellemző politizáló szakasz.

 
 
Eret vágni
Eret vágni
Az újságrajzolás, illetve maga a karikatúra egészen más státuszt képviselt akkor, amikor még nem volt sajtófotó (a kortárs Daguerre ugyanis még csak ekkor, 1839-ben jelentette be találmányát a francia Akadémián), így érthető módon véleményformáló közüggyé vált.

Érdekes egyébként, hogyan működött a műfaj a hőskorban: volt egy kitaláló ember, és egy megvalósító. Az előbbit Philiponnak hívták, aki látszólag egyszerű lapkiadó volt, de valójában a politikai karikatúra feltalálója. Egymás után indította útjára sajtótermékeit: a La Caricature igényes hetilap volt (nívóját érzékelteti, hogy Balzac is írt bele), majd ennek anyagi veszteségeit kompenzálandó, létrehozta a naponta megjelenő, olcsóbb papírra nyomott, négyoldalas La Charivarit (jelentése: macskazene). 

 
 
Ballaszt
Ballaszt
Daumier mindkettőnek oszlopos tagja volt. Philipon gyakran adott konkrét ötleteket rajzolóinak, majd – nem ritkán – a karikatúrához tartozó rövid sziporkát is maga szövegezte. A vizuális telitalálatoknak köszönhetően visszatérő vendége volt a bíróságnak, ahol egyszer azt bizonyítván, hogy bármi emlékeztethet a királyra, egy skicc-sorozattal körtévé alakította Lajos Fülöp alakját. Ami aztán így is maradt, például azon a lapon, melyen csörlővel épp a magasba húznak egy méretes gyümölcsöt, amiről a korabeli olvasók mind tudták, hogy nem a körtét küldik az aszalóba.

Természetesen Daumier volt ennek is az elkövetője, mint oly sok más találó litográfiának, például amikor az egymást ölelgető képviselők egymás zsebében kotorásznak, vagy a haldokló rab ütőerét tapintó orvos és törvényszolga diskurzusát ábrázoló, „Ezt itt szabadon engedhetjük, már nem veszélyes” feliratú rajznak. 

Félreértés ne essék, Daumier munkásságának a súlyát mit sem csorbítja a háttérben működő ötletember, hiszen a rajz ereje: a figurák fergeteges, könnyű kezű megjelenítése, a jellemábrázolóan szélsőséges és találó arckifejezések, az értelmezést ütőképessé tevő jelenetezés mind a sajátja, de persze ez önmagában még akár kevés is lehetne. Ezekhez társul mindaz, ami Daumier tehetségéből, tűpontos, szarkasztikus látásmódjából és morális tartásából gyúródott össze, az a többlet, amitől a rajzai a zsarnokság és az elnyomás örökérvényű látleleteivé váltak, hiszen a beléjük rejtett dinamit még ma is robbanóképes.  

Le a függönnyel. Forrás: Szépművészeti Múzeum
Le a függönnyel. Forrás: Szépművészeti Múzeum
A litográfia (kőnyomat) egyébként nem könnyű technika, óriási biztonságérzet kell ahhoz, hogy valaki vázlatolás nélkül, rögtön a kőhöz nyúljon – Daumier ezt tette, életében körülbelül négyezerszer. Lapjai mindig a valóság keserű és kellemetlen oldalát mutatták. Ha kellett, rajzaival küzdött a sajtószabadságért, egyéb sorozataiban nem kímélte Az igazság szolgáit, de krétájára tűzte – többek között – a Kékharisnyákat és a Derék polgárokat is. 

A kor legnagyobb művészei – Corot, Millet, Delacroix, Balzac, továbbá Baudelaire, aki egyben első méltatója – nemcsak barátai, de csodálói is voltak. A magánemberként visszahúzódó, szófukar művész élete végére elszegényedett, s a látását is elvesztette. Első önálló kiállítását halála előtt egy évvel rendezték meg, ma a Pére Lachaise temetőben nyugszik Corot és Millet közelében.

„Nagy tévedés lenne a karikatúrát alsóbbrendűnek tartani. A műalkotások között nincsen hierarchia” – írta művészetéről Edmond Duranty még 1879-ben, a Daumier-ről szóló első tanulmányban. Így gondolkodik erről Gonda Zsuzsa kurátor is, aki a Szépművészeti Múzeum grafikai kabinetjét töltötte meg a művész (múzeumi tulajdonban lévő) lapjaival, s aki Borus Judit, Gila Zsuzsanna és Czeizel Balázs közreműködésével, egyben egy remek katalógust is letett az asztalra.

A tárlat 2013. április 7-ig tekinthető meg.
Szerző: Ibos Éva
Helszín:  Szépművészeti Múzeum,  Időpont:  2012. október 12 - 2013. április 7.