Lane Smith műve, az Ez egy könyv kifejezetten arról szól, hogy mit tud egy könyv. Illetve főleg arról, hogy mit nem: a szamár ugyanis az Y vagy a Z generáció felől igyekszik megérteni, hogy az olvasó majom hogyan képes belemélyedni valamibe, ami nem tud sms-ezni, internetezni vagy twitterezni. És egyáltalán: hogy kell használni, ha nincs egér és nem lehet görgetni az oldalakat? Aligha lövöm le a poént, ha elárulom, hogy a szamár hamar elsajátítja a hagyományos olvasás minden csínját-bínját, olyannyira, hogy később le sem tudja tenni a könyvet. (Azt viszont titokban tartom, hogy mit olvas a majom és aztán a szamár, azaz hogy mi a könyv a könyvben.)

A kötetben rengeteg a rajz (a szerző egyébként elismert gyermekkönyv-illusztrátor) és kevés a szöveg, ennek ellenére nehéz eldönteni, hogy az Ez egy könyv melyik korosztálynak szól. Az sem valószínű, hogy Smith műve lenne a Mai Gyerekek Olvasási Szokásait Gyökeresen Megváltoztató Csodafegyver, de talán nem is volt az alkotóban ilyen szándék. (Bár kétségtelen, hogy a majom hűvös távolságtartása, zöld pöttyös inge, ici-pici kalapja, mely alatt egeret tart /nem számítógépeset!/ annyira menő, hogy nehéz lenne nem elhinni neki: az olvasás is az.) Az Ez egy könyv inkább kedves fricska, melynek humora éppúgy megtalálja a szamarakat, a digitalizáció korának szülötteit, mint a majmokat, a könyvekről lemondani nem tudó és akaró generációt. Talán érdekes és könnyen értelmezhető kordokumentum fog belőle válni, ami, mint a Lányok, asszonyok szakácskönyve valaha, ott lesz minden család könyvespolcán, s ott is marad hosszú évtizedekig, hiszen – még ha el is jön az a korszak, amikor az e-könyvek annyira elterjednek, hogy mindenki megszabadulni igyekszik a nagy helyet foglaló monstrumoktól –  ki dobna ki egy könyvet, ami a könyvről szól? 

Baranyai (b) András műve, a Mi leszek, ha nagy leszek? könyvnek annyiban szokatlan, hogy nincs benne szöveg. A rajzok pedig foglalkozásokat ábrázolnak: bal oldalon láthatjuk az adott szakma egyik képviselőjének egész alakos portréját, jobb oldalon pedig a már ismert figurát akció közben. Szöveg híján a szülőknek és/vagy a gyerekeknek kell mesélniük a képekről, és a fantáziánkat külön megmozgatja, hogy minden „jelenetben” feltűnik a következő oldalpár alakja: a buszsofőrt bemutató képen épp a buszról száll le egy hegedűművész, akinek a koncertjén ül a képviselő, akinek a beszédét hallgatja az újságírónő, stb. Kissé (és főleg gender szempontból) sztereotip figurák ezek, ugyanakkor olyan kedvesek és nyíltak, mint a szakmákat elképzelő gyerekek világa. 

A Csimota design-sorozata A három kismalac, a Piroska és a farkas, és a Hófehérke és a hét törpe után ezúttal a Csizmás kandúrt vette célba. A sorozat lényege, hogy minden mese öt pici kötetben jelenik meg, öt, különböző technikát használó illusztrátor munkájának eredményeként, szintén minden szöveg nélkül. Ez több szempontból is tetszetős vállalkozás: egyrészt sokféle látásmóddal ismerteti meg a gyerekeket (szó szerint és átvitt értelemben is), másrészt a mesélés aktuást spontánabbá, frissebbé teszi, hiszen a mesélőnek kell történetté szőnie a képeket. 

Bodonyi Panni kézzel rajzolt, digitálisan színezett illusztrációiból világosan látszik az a törekvés, hogy a történet tényleg elmesélhető legyen pusztán a képekből. Ez rendkívül szellemes megoldásokra késztette az alkotót: például azt, hogy melyik fiúnak mi az öröksége, színes jelmagyarázattal mutatta be. Csernus Ági inkább mozzanatokat emel ki a Csizmás kandúrból, s a mindennapi életből vett tárgyak fotóival idézi fel a történetet: marcipán szamárral, ikeás patkánnyal, legóvárral, magyar kártya királyával. Paulovkin Bogi erős kontúrokkal megrajzolt, dekoratív képein a barna árnyalatai uralkodnak. A képek igazi karaktereket teremtenek meg, és rokokó metszetekkel kacsintanak össze. Carolina Búzio fehér papírból vágott ki és hajtogatott képeket, majd ezeket fotózta le – alighanem ez a technika kívánja a legtöbb erőfeszítést a (gyermek) olvasótól, már csak amiatt is, hogy némelyik jelenetben nem látszanak a teljes alakok, csak a lábak erdeje mesél. Stark Attila képregényt rajzolt – ez a módszer áll a legközelebb a narráció hagyományos formájához, ám ezzel együtt a képek nagyon is egyéni látásmódot tükröznek. 

Egy történet ezerféleképpen elmesélhető. A Csimota könyvei újra és újra felhívják a figyelmünket arra, hogy a mese lényege nem a rögzített szöveg vagy a fizikai mivoltában jelen levő könyv, hanem az alkalom, amit a mesélés teremt.