Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

A SZÍNEN: ALFÖLDI

Martin McDonagh: Vaknyugat / Átrium Film-Színház – Kultúrbrigád
2013. jan. 11.
Ha színre lép, megtelik élettel az Átrium színpada. Alkoholista tiszteletest játszik nagy önfegyelemmel. Tévelygő lelkek védőangyalaként maga is áldozattá lesz a groteszkre hangolt tragikomédiában. KOVÁCS DEZSŐ KRITIKÁJA.

McDonagh drámájának hősei súlyosan frusztrált alkoholisták.  Két testvér gyötri, tépi, cibálja egymást egy világvégi, lepusztult ír falu konyhájában. Épp most temették el apjukat, akiről lassacskán kiderül, gyilkosság áldozata lett. A gyilkos nem más, mint az egyik fiú, a hidegen cinikus, agresszív Coleman (Rétfalvi Tamás). Testvére, az öntörvényű, hatalommániás Valene (Ficza István) házi zsarnokként próbálja megőrizni domináns pozícióit; minden bútor, használati tárgy az ő nevének kezdőbetűjét viseli a rideg, sivár, piszkosfehér falakkal határolt térben, amely a játék állandó helyszíne.

A magára maradt, egymást maró testvérpár állandó látogatója a Kicsilány (Mészáros Piroska), aki valamelyest részese rituáléiknak, persze, ha lehet, igyekszik kimaradni iszapbirkózásaikból. Mikor megjelenik közöttük a masszív alkoholista Welsh atya (Alföldi Róbert), már majdnem minden megtörtént, csak az egymást hajkurászó, gyilkos csetepatéik folytatódnak, vég nélkül, újra meg újra. A pap maga is frusztrált személyiség, s nemcsak idült alkoholizmusa okán, hanem mert tudja, nem képes megfelelni emelkedett hivatásának, s nem bírja megvédeni, irányítani a rábízott lelkeket. A gyötrő lelkiismeret-furdalás elől, más kiút nem kínálkozván, alkoholmámorba menekül. S miközben igyekszik a szó szoros értelmében józannak maradni, a nyomasztó felelősségérzettől áthatva terelgeti, istápolja a szétesett család maradékát. Prófétálni próbál, közben szüntelen ostorozza önmagát, mert nem áll hivatása s a helyzet magaslatán.

Rétfalvi Tamás, Ficza István
Rétfalvi Tamás, Ficza István

Alföldi sűrű drámaiságú, feszesen karcos figurává emeli Welsh atya íróilag tán nem minden elemében kidolgozott alakját. A szikár férfi szaggatott, lakonikus, rövid megszólalásai, katatón módon zsolozsmázó (s ekként humorforrásul is szolgáló) szó- és mondatismétlései mögé odavetül egy kőkemény, illúziótlan, teljes sors. Olyan meghasonlott emberé, aki eltelt az élet gyarlóságaival és gonoszságaival, önnön gyávaságaival, megalkuvásaival, akiben összesűrűsödött a cselekvés vágya s a tehetetlenség miatti végtelen keserűség a kínzó önváddal.

S igen, megérett benne az önpusztító indulat is. Mégis, valami mély, töprengő komolyság van a lényében, rendíthetetlen nyugalom, szelídség; az áldozatvállalás elszántsága. Bejön, megáll, picit imbolyogva, de délceg tartást magára parancsolva; látszik, hogy már sosem józanodik ki teljesen a mindennapos mámorokból, az alkoholizálás delíriumából, s mint a tömény szeszeket vedelő idült szeszkazánok, látszólag türelmesen viseli a test megpróbáltatásait. Arca nyugodt, érzelemmentesnek tűnően rezzenéstelen, s ha alakja épphogy megbillen, előredöccen is, azért egyenes marad. A kényes műveletből mégsem lesz színészi attrakció, öncélú mutatvány, csak a drámai alak hihetetlenül fegyelmezett felépítése; konzekvens, minuciózus rajzolat a viharzó lélekről, akinek múltja van, sorsa és benső koherenciája.

Alföldi súlyos jelenléte viszi magával az előadást; ezúttal szinte minimalista eszközökkel éri el figurája elementáris hatását. S ha visszagondolok utóbbi években látott markáns alakításaira, mondjuk a nemzeti színházi Három nővér szertelennek és könnyednek tetsző, ironikus Versinyinének groteszk prófétálására, vagy az Angyalok Amerikában tűsarkú topánkákban billegő, végtelenül magányos és kiszolgáltatott, csillogó-mutatványos clownjára, avagy a haldokló Prior Walter pokolian szenvedő, mégis dühödten ember módra élni akaró férfialakjára, látni való, hogy érett színészetével hányféle színét, új meg új módozatait képes fölmutatni a drámai alakváltozásnak.

Alföldi Róbert, Molnár Piroska. Fotók: Mészáros Csaba. Forrás: PORT.hu
Alföldi Róbert, Mészáros Piroska

A két testvért játszó Ficza István és Rétfalvi Tamás zabolátlan kergetőzéssel, akrobatikus fizikai akciókkal, szilaj duhajkodással, az érzékek vad felkorbácsolásával, felturbózásával vesznek részt a játékban. Ficza Valene-je nagyvonalú és engedékeny lenne, persze a maga familiáris módján, ha nem ütközne minden pillanatban a rámenősen nyomuló, krumpli-pálinkát, chipset vagy bármi mást lejmoló testvér indulatrohamainak útjába. Rétfalvi Coleman-je vadócul játszadozó piti manipulátor, de persze nem kötné az orrára senkinek, még a testvérbátyjának sem, hogy mellesleg ő likvidálta vadászpuskájával nemzőatyjukat. Mészáros Piroska rajongó, cserfes Kicsilánya eleinte haloványabb, aztán valamelyest erőre kap, különösen az atyával közös jelenetekben.

Gothár Péter rendezése McDonagh színjátékának mélyrétegeit igyekszik előbányászni: a lepusztultság poézisét, a tragigroteszk szituációk vibráló gesztikus és verbális humorát, a durva, testi összecsapások mögé rejtőző mohó szeretetvágyat. Az elementáris humorú radnótis A kripli hosszú sikerszériája, a Pesti színházi Vaknyugat s a színi-egyetemistákkal létrehozott McDonagh-gyakorlatok után Gothár láthatólag „belülről” képes fölfejteni és színre vinni az ír szerző különleges világát. Varró Dániel fordítása megteremti mindehhez a nyelvi hátteret. 

Alföldi Róbet. Fotók: Mészáros Csaba. Forrás: PORT.hu
Alföldi Róbet. Fotók: Mészáros Csaba. Forrás: PORT.hu

Kétségkívül sokat birkóznak, harsányan dulakodnak a felajzott testvérek az előadásban, röpülnek a széttört tárgyak, a chips-darabkák, a pukkanó zacskók szerteszét a színpadon (néha azon kívül is), csúszkálva imbolyognak a játékosok a síkossá lett aljzaton. S újra meg újra összekapnak, birokra kelnek; mindez akkor válik némiképp vontatottá, mikor már az öngyilkossá lett Welsh atya szellemi végrendeletét próbálják megvalósítani, tételről tételre nekirugaszkodva a bűnök meggyónásának, az őszinteségi rohamoknak. Amiből aztán újra csak gyilkos egymásnak feszülések lesznek, mert hisz közös létezésük sem szól másról, mint a másik lealázásáról, a fellobbanó agresszióról.

A puritán, rusztikus díszlet magán viseli Gothár emblematikus rendezői-tervezői kézjegyét: a teret felülről határoló, lebegő fehér téglalapot. A naturalisztikus koszlottságában is kissé elemelt játéktér az ócska bútorokkal és kegytárgyakkal pontosan annyira valóságos, mint a nyers, csúfondárosan groteszk cselekvések láncolata. Tihanyi Ildikó slampos ruhákba öltöztette a sminkjükkel is karakteressé tett alakokat: elmaszatolt foltok, csorba fogak, csálé vonások teszik végletessé viselőik jellemrajzát. Az egykori legendás moziból életre hívott új, budai színház, az Átrium bemutatkozó előadása, ha nem is hibátlan, ám érdekes és eleven játékot prezentál nézőinek.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek