Závodszky Noémi, Quintus Konrád

Székesfehérvár színházszerető közönsége hamarosan a Don Carlos – a „régi” Új Színház színpadán már játszott, a főbb szerepekben változatlan, a mellékszerepekben kicserélődött – újragondolását megtekintve formálhat még alaposabb véleményt Bagó Bertalan historikus alapanyagból modelláló interpretációt kibontó törekvéseiről. Schiller műve és a Bizánc között is mutatkozik szemléleti összefüggés, sőt a közelmúltbeli, rendhagyó kecskeméti Bánk bán és Herczeg legnagyobb drámai vállalkozása között is, azonban számos körülmény arra enged következtetni: ami a Caligula helytartója révén kevés figurával, a kamaradráma keretei között megszólalt, az részben előzménye, egyben ellenkezője a XV. századot felidéző történelmi tabló monumentálisabb jellegének és „széles vásznú” beállításának. 

Vereckei Rita nagy, fémes, üvegtáblás tömböket sűrű mozgatásra, a tér tagolására – és sajnos túlmozgatásra, túltagolásra – felkínáló (a környezetet és kidolgozást tekintve nagyszínpadian színesebb) konstantinápolyi díszletébe például belelátjuk Székely palesztinai helyszíneinek korábbi éles, sarkos, négyzetes, tükrös, feszítettebb megvalósítását. Egy önmaga középpontjából kimozdíthatatlan államférfi helyébe a középpont nélkülit. Persze a legtöbb néző nem összehasonlításokat mérlegelve alkot véleményt a premierekről, s ha nem egy út állomásaként, hanem egyszeri eseményként fogjuk fel, Bagó jelen munkája jobb hatást tesz.

Az előadás tánckara

1453. május 29-én esett el Konstantinápoly, s szűnt meg ezzel a Bizánci (Keletrómai) Birodalom. A vereséget és a hősi halált az a negyvennyolc éves XI. Konsztantinosz szenvedte el az alig húsz esztendős II. Mohammeddel szemben, akit nem is oly rég legyőzőjének atyja, II. Murád akarata ültetett a trónra. Herczeg Ferenc 1904-ben írott darabja nagyszabású freskó képsorában foglalja össze a két uralkodó, a két udvar, a két vallás, a két nép, a két politikai érdekkör megütközését. A részleteket mellőzve: Konstantin császár számára nincs menekvés, vagy ha számára, az ellenfél leereszkedő kegyéből, talán lenne, birodalmát már felélte a történelem. Bizánc roskatag jengájából azonban nem a török haderő, nem az ostrom húzza ki az utolsó megtartó gerendákat: a császár családi és politikai környezetének totális árulása, a menekvés-, hatalom- és haszonvágy megannyi változata okozza Bizánc vesztét. 

Pontosan exponált jellemképek szükségesek a tényleges téthez. A Vörösmarty Színház művészei csupán korrekt-érdektelen módon töltik ki a puszta megnevezés alapján sematizálható, egyénítetlen alakok körvonalait, s ezt mintha rendezői intésre vagy jóváhagyással tennék. Főkamarás, pátriárka, nagyherceg, fővezér tengernagy, udvari költő, főhivatású bölcs, népszónok, palotahölgy és mind a többi: ugyan panoptikumi stich nélküli, ám felszínesen modern pszichológiájú (és Vereckei által amolyan háromnegyed-mai jelmezekbe öltöztetett) sablonok. Esetleg az volt a cél, hogy ne egyéneket, hanem csoportozatokat fogjon be tekintetünk? Bagó valóban érzékenyen tesz különbséget a nagy múltú, hanyatló bizánci tradíció és a török viselkedéskultúra, a két mentalitás és stíl között. Ennyi; nem sokkal több. 

Budai Zsófi, Hirtling István

Az előbbi körben, a sok pattogó senki között a genovai zsoldoskapitány, a Konstantinhoz szinte egyedül hű Giovanni Giustiniani pattanásig feszült szakmai (katonai) és erkölcsi koncentrációja vonja magára a figyelmet Egyed Attila folyton célra tartó, külsőségeket nem kereső játékmódja jóvoltából. A sokkal szűkebb török világot Tamási Zoltán a nyelvezet, a szavak szisszenő dallama révén reprezentálja találóan Lala Kalil követ, az okos kígyó szerepében.

Kubik Anna Iréne császárnőként tiszteletet parancsoló járó-kelő asszonyszobor, aki – vagy amely – azt hiszi: az impériumváltáskor minden nehézség nélkül átfeküdhet középkorú ura ágyából az ifjú szultán nyoszolyájára. Hirtling Istvánt harci öltözékének, majd hétköznapi viseletének szoknya- és köntösszerűsége indokoltan karakterizálja kissé feminin alkatnak. A téveteg, késve ébredő uralkodó, az alkalmatlan országvezető beleszürkül környezetébe a pepecselő, helyzetvázolgató első rész során, viszont a sokkal strukturáltabb második részben (egy pillanatnyi szerelmi élmény fuvallatából is táplálkozva) Hirtling az önmagának gyónó vétkes hasadt-halk gesztusaival megeleveníti az alkalmatlanságának belátására alkalmas, önmaga felett a mártírium vállalásával ítélkező férfit. A kései megigazulás hősi pózait mellőzve még morzsányi humora is jut ahhoz, hogy környezetére ugyancsak kimondja az immár mit sem érő radikális, megsemmisítő verdiktet.

Kubik Anna, Szalay Marianna. Fotók: Medvigy Gábor. Forrás: Székesfehérvári Vörösmarty Színház

Nincs összedolgozva e játékmenettel a színház tánckara által életre keltett chaplini árnyalakok Horváth Csaba koreografálta tánca. A szereplők számára láthatatlan, sikló árnyakként tapadnak, tekerednek, hemperednek a hősök körött. Figurálisan – keménykalaposan, csokornyakkendősen, fehér trikóban, nadrágtartós fekete pantallóban, fiúk-lányok vegyest – az 1910-es évek elejének némafilm-vásznáról léphettek le, de érkezhettek az abszurd dráma 1950 utáni, meglehet, máig nyitott kozmoszából is. Dobri Dániel zeneszerző és művésztársai valamelyest hasonló „elidegenítő” jelleggel muzsikálnak a háttérben: a bizánci udvar asszociáltathat a dzsessz hangjaival a süllyedő Titanicra – vagy egy mai szórakoztatóipari hodályra, ahol küszöbön a rengeteg emberéletet követelő tömegszerencsétlenség.

Az erővonalainak szétfutása miatt (is) önmagába vesző (az aktualizálást nem erőltető) előadásra meglepően illene annak a kritikának a nagyobb része, melyet Harsányi Kálmán írt a Bizánc nemzeti színházi, 1921-es új betanulásáról. E bírálatban természetesen „a tragédia szomorú aktualitása” csendült fel: „az alapjaiban megrothadt Bizánc” képében „a mi katasztrófánk” jelenik meg. Tehát, miként az közhely lett, Herczeg „megjósolta” az Osztrák–Magyar Monarchia bukását (s így Trianont is). Harsányi, aki – főleg a nagyszabású Attila-dráma, az Ellák szerzőjeként – bizonyos mértékig riválisa volt Herczegnek, „gyökeres hibaként” beszél a népábrázolás fogyatékosságáról, „a pompás egységben fölmarkolt alapgondolatot” mállasztó, mindössze „karikatúra” szereplőseregletről. Herczeg Ferencnek „Bizánc volt az első műve – írta –, amelyben kerülgetni kezdte a nagy tragédiát”. Mond azután, pontosan célozva be a darabot, elismerő szép szavakat is, ám érezteti: a kerülgetésnél közelebb az „írófejedelem” nem jutott ama nagy tragédiához. Tárgyat, mondandót, koncepciót, formanyelvet nézve a székesfehérvári Bizánc is a kerülgetés színháza.