Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

OSCARÉRT A BARIKÁDRA

A nyomorultak
2012. dec. 26.
Ahogy azt a műfaj elkötelezett hívei is jól tudják, a musicalek előadásának rendszerint két buktatója szokott lenni: a játék meg az éneklés. Erre a sokszorosan megalapozott vélelemre még az olyan szuperprodukciók sem cáfolnak rá, mint amilyen A nyomorultak. LÁSZLÓ FERENC CIKKE.

Jóllehet, Schönberg és Boublil immár klasszikus musicalének friss megfilmesítése korántsem csupán látványvilágában, gazdag kiállításában tekinthető szuperprodukciónak, hiszen Hugh Jackman, Anne Hathaway, Russell Crowe és Helena Bonham Carter egyidejű jelenléte már önmagában is bőségesen elegendő lenne e reménykeltő cím megadományozásához. Csakhogy a nagy nevekhez nagy elvárások is társulnak, s így aztán tagadhatatlanul kivált a nézőből némi csalódást az a felismerés, hogy e valóban jeles, sőt nagyszerű színészek éppúgy megszenvedik a musicaljátszás nehézségeit, mint akármelyik magyar zenés színházi munkaerő. Tom Hooper rendezésének szereplői ugyanis éppúgy beleesnek a széles grimaszok meg a szélsőséges indulatábrázolás – filmes közeliken különösen veszélyes – csapdáiba, mint a műfaj hazai művelői, s bizony az énekhangok sem hallatszanak mind minőséginek, dacára a csúcstechnika által felkínált korrekciós lehetőségeknek.

Russell Crowe
Russell Crowe

A hasonlóságok felismerése mellett persze legalább ennyire fontos a minőségi különbségek nyugtázása: a film és a hozzánk közelebb eső musicaljátszási gyakorlat összemérésekor csakúgy, mint a film egyes énekes színészi teljesítményeit egymáshoz hasonlítgatva. Merthogy különbségek ez utóbbi téren is jócskán akadnak, hiszen amíg a – némi jóindulattal akár műfaji alapkövetelménynek is vélhető – túljátszás (overacting), a spilázás majd’ egészében általános ismertetőjegye a filmnek, addig az énekesi teljesítmények meglehetősen változatos összképet mutatnak.

A heteroszexuális férfibáj talán első számú hollywoodi képviselője, a Jean Valjean szerepében furcsamód fiatalodni látszó Hugh Jackman például ezúttal is remekül énekel, s tán csak a kínosan felső lágéban mozgó Bring Him Home teszi érzékletessé a "kedves fickóság" örök terhét hordozó színész vokális korlátjait. Valjean irgalmat nem ismerő üldözője, azaz a Javert felügyelőt alakító Russell Crowe sajátos hanghordozású éneklésébe már jóval könnyebb lenne belekötnünk, ám esetében a drámai jelenlét elsöprő erejű lendülete és indulata nagyjából mellékessé teszi az énektechnikai kifogások elősorolását. A férfivonalon a legsérülékenyebb teljesítményt ilyesformán azok a furcsa, fojtott fejhangok jelentik, amelyek az ifjú forradalmárt, Mariust játszó Eddie Redmayne fogainak kerítésén szűrődnek át felénk. A jóképű színész, aki pár éve még Vilmos herceg etoni osztálytársa és a Burberry divatfirma reklámarca volt, nagyjából minden érdekességét elveszíti, mi több, komolyan vehetetlenné válik, amint énekelni kezd, s ez határozottan nem tesz jót a 160 perces film második felének.

Hugh Jackman és Anne Hathaway (A képek forrása: port.hu)
Hugh Jackman és Anne Hathaway (A képek forrása: port.hu)

A szereposztás női térfelén a vitán felül legjobb énekesnek a nyilvánvalóan legkevésbé ismert színésznő, Samantha Barks bizonyul, aki épp most, mint önfeláldozó Éponine debütál a filmvásznon. Anne Hathaway (aki Fantine szerepéért remélhetőleg csak a haját nyírta le és nem húzatta ki a fogait is a teljesebb azonosulás érdekében) ugyancsak derekasan, sőt szívvel-lélekkel énekel, ám színészi játéka majd’ mindvégig a kétségbeesett szemmeresztgetésre korlátozódik, s ez félreismerhetetlenül kissé egysíkúvá teszi napjaink üde Audrey Hepburn-utánnyomatának filmbéli jelenlétét. A regénybeli második nemzedék, akárcsak a férfiak esetében, úgy itt is gyengébb: Amanda Seyfried mint Cosette (mellesleg a Cosima e becéző formáját Victor Hugo tán épp Liszték otthonában jegyezte meg magának) szép és egyszersmind tökéletesen érdektelen. Míg Helena Bonham Carter a mi és a saját kedvére ripacskodhat Sacha Baron Cohen oldalán: a Thénardier házaspár e megfilmesítésben éppolyan gonoszkodóan harsány és kicsattanóan ordenáré, ahogy azt már rég megszoktuk a korábbi produkciók láttán-hallatán.

Egyebekben hosszú, látványos és érzelmekben gazdag film A nyomorultak, s hála az egészen pazar és ötletes hangszerelésnek, a musical csupáncsak mérsékelten zseniális zenéje végig élvezhető szinten marad. Ha visszaemlékszünk, Jean Valjean kálváriája egy szimpla kenyérlopással indult, ám akárki meglássa, a végén még Oscar-díjak fogják megtalálni a 24601-es rab történetét!

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek