Jan Assmann: A varázsfuvola. Opera és misztérium
2013.01.28.

A neves egyiptológus kötete elején egy Peter von Matt-tól származó mottó áll; eszerint a Hamlet és a Mona Lisa mellett A varázsfuvola „kultúránk harmadik nagy, talányos műalkotása”. Ezzel adott a kötet roppant tétje. Assmann ambíciója nem kisebb, mint hogy, amennyire ez lehetséges, rés nélküli interpretációját adja e talánynak. BÁN ZOLTÁN ANDRÁS KRITIKÁJA.

A Hamlet talán legmélyebb kritikusa, T. S. Eliot, miután kijelenti, hogy az érzelemnek művészi formában való kifejezése csakis a „megfelelő tárgy” (objective correlative) megtalálása révén lehetséges, és szerinte Shakespeare műve nem rendelkezik ilyennel („a Hamlet az irodalom Mona Lisája”) , meg sem kísérli megfejteni a darabot; és tanulmányát (Takács Ferenc fordításában) így zárja: „Olyasmit kellene megértenünk, amit maga Shakespeare sem értett.” Ez persze nem azt jelenti, hogy a Hamlet nem komoly dolog, mindössze arról van szó, hogy értelmezhetetlen kudarc, ám a fiaskó olyan volumenű és minőségű, hogy – egyebek mellett – talán éppen ez biztosítja számára az értelmezés folyamatos kényszerét, amit csak növel a dráma örökzöld népszerűsége, azaz sem a „szakma”, sem a közönség nem akar lemondani róla.


És kissé hasonló a helyzet A varázsfuvolával. Egyike a legtöbbet játszott és a legtöbbször értelmezett operáknak, ám eddig még senki sem merte kijelenteni, hogy éppoly tökéletes, zárt és megbonthatatlan egységű műalkotás, mint, mondjuk, a Figaro vagy – és ez már Jan Assmann példája – a Parsifal. Az egység téren ezzel a művel mindig baj volt, még akkor is, ha elismerték, hogy a zene sok esetben (legkivált Pamina áriája, a Sprecher/Öreg pap-jelenet, a „kép-ária”, a Három hölgy jelenete az első felvonásban) a legihletettebbek közé tartozik, amelyeket Mozart valaha is írt. A nagyhírű egyiptológus, Jan Assmann most nem kevesebbet állít (vagy legalább sugall), mint azt, hogy olyan zárt, minden vitatott pontot megvilágító, a mű egységét és értelmét megfejtő interpretációt tett az asztalunkra, amely megnyitja a lehetőséget az összes eddigi esztétikai-zenei-dramaturgiai kétely eloszlatására. Vagyis azt feltételezi, hogy minden eddigi elemzéssel és befogadói tapasztalattal ellentétben, ez az opera igenis tökéletes átgondolt és minden elemében egységes, bár kétségtelenül teljesen egyedülálló és soha meg nem ismételhető formaelvet képviselő műalkotás. Ez merész konklúzió. Az egyik legjelentősebb magyar Mozart-elemző, Fodor Géza 2007-es recenziójában nem is habozik kijelenteni, ami nagy szó, ismerve egyébként visszafogott természetét: „Assmann könyve A varázsfuvola-irodalom egyik csúcsteljesítménye, amely helyreállítja a mű értelmét.”

Kérdés persze, mi e mű értelme? És ez sem elhanyagolható probléma: ha helyre kellett állítani, akkor valamikor volt ilyen értelem, de elveszett – vajon miért, miféle fejlemények hatására?

Jan Assmann, úgy tűnik, tudja a válaszokat. De hogy idáig eljusson, végig kell elemeznie a darabot, azaz „szoros műleírás”t kell adnia.  A könyv szerkezete áttetsző, tiszta és egyszerű, ám a maga módján zseniális. Assmann a valóságos két felvonás megfelezi, azaz ekként négy felvonásra osztja a darabot, ez dramaturgiailag és más szempontokból is logikus és támadhatatlan. Szerfölött ötletesen, mintha valódi színházi előadás lenne a könyve, az egyes felvonások szoros olvasatú és kiváló zenei elemzése után, azok „szüneteiben” a mű kontextusát magyarázó tanulmányokat iktat, három kérdéskörre koncentrálva: „A varázsfuvola Egyiptom-képére, a szabadkőművességre mint az opera legnyilvánvalóbb táptalajára, és végül arra, milyen elképzelései voltak a kornak az antik misztériumokról”.  Számomra ezek a közbeiktatások jelentik a kötet legizgalmasabb részeit. A szerző lenyűgöző tudással és elemzőkészséggel von be analízisébe minden fontos (vagy annak vélt), nagy és kicsiny részletet, nem csak William Warburton „kettős vallás”-ról (religio duplex) valamint a „Kis és Nagy Misztériumok”-ról megalkotott  elméletét ismerteti, de érezhető élvezettel ecseteli a Bécsben és környékén gazdag főurak által létrehozott „Kis Egyiptom” topográfiáját is, benne a szabadkőművesség eszméi szerint megépített fantasztikus kertekkel, grottákkal, és egyéb, csakis Hoffmann tollára méltó mesés építményekkel, melyek, legalábbis Assmann szerint, alapvetően befolyásolták A varázsfuvola díszletezését, egyáltalán színpadképét. Mindez nagyon tanulságos, nagyon hatásos, roppantul gondolatébresztő. És olvasmányos, a szó Szerb Antal-i értelmében. De hogy tényleg közvetlenül hozzátartozik-e a darab kontextusához, szerzőinek szándékaihoz, azt nehéz lenne eldönteni. Annyi mindenképpen megjegyzendő, hogy Assmann elemzéseiben minden mindennel összefügg, minden a tárgyalt opera felé mutat, és ez kicsit lehangoló. Nem hiszem, hogy ennyire kerek a világ, pláne a művészeté. Ráadásul ez a kultúrtörténeti zsibvásár inkább az Assmann által erősen tagadott, úgynevezett patchwork-felfogást támogatja, miszerint a darab (elsősorban a szövegkönyv, de részben a roppantul heterogén zene is) amolyan különféle kulturális hulladékokból összecsirizelt fércmű (Machwerk). Legyen bárhogy is, nagy élvezet olvasni ama különféle valódi feltételezett hatásokról, amelyek Schikanedert és Mozartot a darab megalkotása során inspirálták. (Egészen frappírozó például Jean Terasson Séthos című korabeli varázs-regényének ismertetése.)

Ám a könyv lényege és megírásának indítéka maga a koncepció, hogy mi is lenne A varázsfuvola mint színpadi mű értelme, mi az az egységes elgondolás, ama minden dramaturgiai abszurditást és ellentmondást feloldó koncepció – Mozart és Schikaneder eredeti elképzelése – amely hatálytalanítja mind a fércmű-teória, mind a töréselméletet képviselők nézeteit. Assmann meghökkentően egyszerű ajánlatot kínál: A varázsfuvola se nem opera, se nem népszínmű, nem is e kettő fércműszerű elegye, hanem operai rítus, mégpedig beavatási rítus. De érzi, hogy ez önmagában nem elég, ezért hogy az ellenzőket még jobban meggyőzze, sajátos szellemi bukfencet hajt végre és rátesz még egy lapáttal: „A varázsfuvola egy rítuálét állít színpadra, azonban nem csak lepergeti azt a nézők szeme előtt, hanem szubtilis és egyszersmind intenzív módon be is vonja őket a szertartásfolyamatba.” Ezzel úgy véli, megoldotta az alakok fejlődésének ellenmondásait is, az Éj Királynője és Sarastro, Tamino, Pamina és Papageno logikailag alig indokolhatóan széttartó cselekedeteinek titkos rúgóit, vagyis mindazt, ami évszázadok óta az elemzések (és ellenkezések) főszólamát alkotta. „Ha abból indulunk ki, hogy az opera egy rituálét visz színre, amelynek a nézők is aktív részeseivé válunk, akkor kettős teatralitással, azaz egyfajta „színház a színházban”-nal van dolgunk. A papok a színen szimbolikus cselekvést hajtanak végre, amelynek célja, hogy a beavatandókra (akik közé Tamino, Pamina és Papageno mellett mi, nézők is tartozunk) a változó színekkel a lehető legmélyebb  és legerőteljesebb hatást gyakorolja, őket az érzések, az értékítéletek és a korábbi beállítódásokat felülbíráló újratájékozódás forró-hideg fürdőjének tegye ki. Nem kérdezhetjük tehát, hogy igazi lénye szerint kicsoda vagy micsoda az Éj Királynője, csak az érdekelhet, hogy milyennek mutatkozik. Egyszer ilyennek, másszor másmilyennek mutatják a számunkra, ugyanis Taminóval együtt magunknak is végre kell hajtanunk és meg kell tapasztalnunk a nézőpontváltást.” (kiemelések az eredetiben.) Eszerint tehát a papok (vagy a szerzők) amolyan bábjátékot űznek nemcsak a szereplőkkel, de a nézőkkel is, egy magasabb cél, a beavatás érdekében. Nevelődési opera lenne eszerint A varázsfuvola. De ha mindez igaz lenne, akkor a mű szereplői elveszítenék önállóságukat, autonómiájuk megcsúfoltatnék, és nem lennének egyebek, mint egy koncepció drótján rángatott marionett-figurák a „papság” (valamint mindezek kiagyalói, vagyis a zeneszerző és a librettista) kezében. Ez aligha fogadható el. Ráadásul Assmann „színház a színházban” elgondolása tipikusan kései, nem schillerien naiv, hanem schillerien szentimentális képzet, a kultúra erős reflexivitásának (már-már posztmodern) korszakából. Mozartéknak ilyesmi aligha fordulhatott meg a fejében. Növeli a problémát, hogy ezzel Assmann a saját alapelvei egyikével kerül szembe, miszerint a művet „saját keletkezési körülményeinek kontextusában kell vizsgálnunk és megértenünk”. Assmann a sok historikus, korhű hangszerekkel megtartott Zauberflöte-előadás mellé most egy mondhatni „historikus” értelmezést kíván letenni. Koncepciója megállhatja a helyét, mint egy új rendezői elgondolás, azaz nagyon is el tudom képzelni, hogy alapja legyen egy valóságos előadásnak, de nem lehet A varázsfuvola „értelmének helyreállítása”.

Egy ilyen rövid ismertetés keretében természetesen csak utalni lehetett a kötet fő vonásaira, a döntő részletek, további ellentmondások feltárása-elemzése még várat magára. De annyi bizonyos, hogy Assmann kimondottan szórakoztatóan megírt, szellemi izgalmakat okozó és óriási tudásanyagot görgető kötete kötelező olvasmány, remek ajándék mindazoknak, akiket akár csak a legcsekélyebb mértékben is érdekel e titokzatos mű egykori és mai sorsa. Mindamellett A varázsfuvola továbbra is enigma marad. És ez így van jól.

Szerző:  Jan Assmann,  Cím:  A varázsfuvola. Opera és misztérium,  Kiadó:  Atlantisz,  Kiadás éve:  2012,  Terjedelem:  470 oldal,  Ár:  4295 Ft