Hans-Henning Paetzke: Szemfényvesztők
2013.11.01.

A Szemfényvesztők felforgató könyv. Felzaklató. Megrendítő. Fájdalmat keltő. Irodalom, korrajz, filozófia. Szíjj Ferenc fordította. Nincs menekvés előle. SEBESTYÉN RITA KRITIKÁJA.

Lelkeket és – egészen a mába nyúlóan – társadalmi játszmákat is felforgató könyv ez. Pedig látszólag semmi egyebet nem tesz, mint hogy majdnem dokumentarista hűséggel letapogatja a keleti blokk életének egy-egy szeletét, nagyjából a XX. század második felében. Ahogy a könyv ajánlójában Dalos György megjegyzi, valóban van itt bőven pikareszk-elem; csak éppen azt kell hozzávennünk, hogy a mai olvasónak legalábbis érintőlegesen köze van ahhoz a lezáratlan közelmúlthoz, ami itt és most, ebben a regényben feltartóztathatatlanul duzzad személyes és társadalmi üggyé egyaránt. Még akkor is, ha ad abszurdum teljes mértékben eltekintünk attól, hogy a főszereplő Leo Kleinschmidt (a modern Simplicissimus) nyilvánvalóan a szerző alteregója.


Két, erős-nagy fősodor viszi váltogatva az eseményeket, szekvenciálisan: Maria Piontek története az NDK-ban, és a történetesen Magyarországon élő Leo Kleinschmidtté, akik egy, a szocializmus éveiben kiugrott, majd nőcsábásszá lett katolikus pap révén keverednek sógori kapcsolatba. És már indul is a hatalmas játszma, amely e két nagy ütőértől szertefutó kis leágazásokban, gyors egymásutánban tény-közöl számtalan sorsot, történetet, egy olyan rendszerben, ahol az igazság és a hazugság, a nyíltság és a maszkosság természetszerűleg nő össze megfejthetetlen televénnyé. Ezeken az apró hajszálereken elidőzve, talán százával olvasunk híradást életekről, sokszor egyetlen, szenvtelennek tűnő, és éppen ezért jegesen mélyre hasító mondatban: „A ruhatáros doktor úr és a vécésnéni manöken szentendrei lakása nem nevezhető fényűzőnek: a nagyjából tíz négyzetméteres, földszinti szoba, sötét és nedves.” (16.o.) 

Semerre nem mutat a kis vektorok, kis életek eredője: senki nem akar itt nagy igazságot tenni. Éppen ellenkezőleg: a könyv arra tesz plasztikus és sikeres kísérletet, hogy ennek a történelmi-társadalmi-magánéleti szövevénynek azt az esszenciális tulajdonságát mutassa meg, miszerint nem lehet végleges, egységes, megnyugtató olvasattal szolgálni. Nincs megoldás, nincs igazságtétel. Nincs katarzis sem. És mindezt – a mű kilimszőnyeg-szerűen szőtt, gazdag szövevény-struktúrájából adódóan – paradox módon, mégis katartikus erővel közli ez a szöveg. A felismerés erejével.

Visszatérve a két, jobbára párhuzamos szálra: egyfelől a félresiklott zenész szülei által rendszeresen ütlegelt és megerőszakolt lány története forog körbe egészen a következő generáció „sikeres” megnyomorításáig abban a hatalmas közegellenállásban, amely természeténél fogva nem ismerheti el az igazságot. Egyre nyilvánvalóbb, hogy semmi nem mentheti meg az áldozatot, aki olyannyira elveszíti élete felett a hatalmát, hogy még a sokak által vágyott, felajánlott nyugati emigrációval sem tud élni; rendre az ismerős kínzókamrába rángatja őt vissza az inerció. A szülők antiszemitizmusa, azok egykori, zsidó diáktársának bosszúja, majd váratlan segítsége, a szomszédok süketsége az ütlegelések és megerőszakolások közepette, a család toporgása, a pszichiáter árulása – és egyáltalán, a teljes környezet csendes tettestárssá válása egy hosszú, életet kitöltő kanosszában az őrületig fokozódik. A teljes család őrült, leszámítva az ütlegelt lányt. A teljes család ennek a végtelenségig eltorzult társadalomnak a védelmét élvezi. Leszámítva az ütlegelt és megerőszakolt lányt. A teljes rendszer őrült.

Közben, csak mint beszédhelyzet említődik meg a narratíva során, hogy Maria éppen sógorának, Leónak meséli élete és viszonylagosnak nevezhető megmenekülése történetét – amelyet metaforaként felfogni sem rossz gondolat. Leo, aki ide-oda utazgat, fejében viszi sikerületlen házasságának terhét Gizellával, és kisfia, Bence lényét. Közben, úgy tűnik, a promiszkuitásban remél viszonylagos szabadságot kialkudni. És fordít: nyelvek, perspektívák, kultúrák sokszorozódnak személyében. Utazik is, persze, Magyarországon tartózkodó keletnémet állampolgárként sokszorosan nehezítetten beszerzett úti passzusokkal bajlódik. Meg a magyarok idegengyűlöletével, meg a magyar nyelvvel, meg tulajdon nagyapja náci árnyékával. Mariával szembeni látszólagosan könnyed, éppen hogy mozgékony és kalandkereső életét talán a mindenkori idegenség menti meg, amely egyben a mindennapiságtól való távolságtartást is jelzi: „A könyv az ő hazája.” (234. o.)

És ha fentebb azt állítottam, hogy a szöveg nem mond végleges ítéletet tablója felett, akkor azt is hozzá kell tennem, hogy bátor és egyértelmű viszont néhány olyan szabatos kijelentésben, amely mégis néhány félreérthetetlen morális határvonalat húz a történésekben és a cselekvők között: „A forgatókönyvet egyetemi végzettségű íróasztali tettesek írják.” (162.o.) „A holokauszt túlélőjeként arra az állításra ragadtatja el magát, hogy a bűnt általánosságban nem csak a tettesek és a cinkosok követik el, hanem a hallgatag áldozatok is.” (164. o.) „Az öregedő gyilkosnak az a vágya, hogy népe szeresse, és hazája gondoskodó atyjaként vonuljon be a történelembe.” (167. o.)

A dokumentarizmus csúcsán ifj. Rajk László története, amint élete első pár évében vagy négy „átkeresztelésen” megy keresztül (mintha nem tudnánk a bűnnek – vagy más oldalról: az áldozatnak – nevet adni), ahogy emlékeit meséli, majdnem interjú-szerűen. Majd vissza a két főbb szálhoz: fikció és mindennapiság elegye éppen az igazság-hazugság vegyületét mintázza. 

Ahogy közeledünk a jelenhez – tehát a könyv végéhez – megint felpörögnek az események; tudósítás-szerűen zárulnak le az élettörténetek. A befutott fordító körött már a magyar irodalom jeles alakjai legyeskednek: gyakran monogrammal, vagy inkább hamis monogrammal süvítenek a jelen idő felé.

Egy fiút temetnek a könyv majdnem legvégén: egy kilencéves, szertelen és szeretetre éhes fiút, hogy jól gyomron öklöződjön az a léhának tűnő világ- és identitás-csavargó is. Akinek futása a hátra maradt oldalakon éppen olyan fordulatszámra gyorsul, mint ahogy a könyv kezdődött.
Szerző:  Hans-Henning Paetzke,  Cím:  Szemfényvesztők,  Kiadó:  Kalligram,  Kiadás éve:  2012,  Terjedelem:  302 oldal,  Ár:  2990 Ft