Interetnikai Színházi Fesztivál 2012 / Nagyvárad
2012.11.26.

A most hatodik alkalommal, ezúttal Nagyváradon megrendezett Interetnikai Színházi Fesztiválnak van egy ikerpárja az erdélyi fesztiválpalettán, a gyergyószentmiklósi Nemzetiségi Színházi Kollokvium. Mindkét rendezvényre kétévente, felváltva kerül sor, és koncepciójuk ugyanaz: a romániai kisebbségi színházak felvonultatása. VARGA ANIKÓ BESZÁMOLÓJA.

A fő különbség köztük, hogy míg az Interetnikai Fesztivál vándorfesztivál, a Kollokvium kétévente Erdély legkisebb, alig tízezer lakosú városába hozza el a kisebbségi színházak előadásait. A vándorjelleg révén az idei Interetnikai Fesztiválnak más tétjei is voltak. A nagyváradi Szigligeti Színház nemrég önállósult, a saját profil és a közönséggel való kommunikáció átalakításának kezdeti fázisában lévő, ugyanakkor minőségi infrastruktúrával bíró intézmény (a központban lévő Fellner és Helmer épületet nemrég újították fel). Ez a rendezvény pedig kiváló alkalom volt arra, hogy a szűken vett szakmai kontextuson túl a színház a város közönségének tágabb közegében is elhelyezze magát, mozgósítva mind a magyar, mind a román ajkú nézőket (minden előadást feliratoztak, fordítottak). 

A fesztiválprogram azt mutatta, hogy a szervezők komolyan vették a szakmai találkozás lehetőségét. A tíz erdélyi magyar színház (a kolozsváriak az éppen zajló párizsi turnéjuk miatt nem vehettek részt), a két független magyar társulat (Yorick Stúdió, Váróterem Projekt), a szebeni és temesvári német színházak, valamint a bukaresti zsidó színház meghívásán túl a délelőtti tematikus beszélgetések a magyar színházi oktatás problémáit, a kortárs erdélyi drámaírók és színházak kapcsolatát, a kisebbségi színházak közti kommunikációt, egyáltalán a kisebbségi színházak gazdasági és művészeti helyzetét érintő vitáknak adtak helyet. Emellett itt debütált a Játéktér, egy, a romániai magyar színjátszásra fókuszáló színházi periodika, amelynek főszerkesztője Sebestyén Rita. A Játéktér papíralapú verziója negyedévenként jelenik meg, ám a folyóirat honlapja folyamatosan frissülve követi a romániai színházi eseményeket.  

Sokszínű, tartalmas fesztivál zajlott Nagyváradon. Gyűjtőeseményként ezt nemcsak az egyes előadások felől érdemes olvasni, de úgy is, hogy az egymás mellé kerülő produkciók a kisebbségi színházi elképzelések és törekvések milyen térképét rajzolják meg. Az összképhez pedig a két ismert társulaton túl – gondolok itt a sepsiszentgyörgyi, a marosvásárhelyi színházakra – hozzátartoznak a kisebb színházak kereső munkáját felmutató előadások; a jó és gyengébb színházi produkciók is. Mindezeket együtt fontos, érdemes látni.

Amikor Alice Georgescu bukaresti színikritikus az egyik délelőtti beszélgetésen arról értekezett, hogyan látszik a román kritikai recepció felől a kisebbségi színjátszás, a fogalmat boncolgatva arra a következtetésre jutott, irreleváns ezt minőségi kategóriaként érteni. Ugyanakkor felvetette azt is, hogy a kisebbségi jelző nem valamiféle általános színházi létmódot, helyzetet jelöl az egyes színházak és közönségeik közti viszony tekintetében: a bukaresti Zsidó Színházban például maguk a színészek sem tudnak jiddisül, hanem „betanulják” a szöveget, hogy aztán a saját, román nyelvű közönségüknek újból lefordítsák azt. Georgescu a két német színház közt is különbséget tett: Temesváron, ahol német nyelvű színészképzés is zajlik, jóval nagyobb a német közösség, mint Szebenben.   

 
Ezek a különbségek mintha az előadásokon is megmutatkoznának. A bukaresti Állami Zsidó Színház előadásának muzeális nyelve (esztétikai) évtizedekre áll a Temesvári Német Színház könnyed, performatív előadásától. Shalom Ash Csehov-utánérzésként olvasható drámájából Andrei Munteanu olyan előadást rendezett, amely látvány és játék tekintetében sem nyúl mélyebbre a színpadi pillanatnál. A Címer nem rejt el, nem takar ki semmit: itt valóban nincs több, mint ami a szemünk elé kerül; a jobbról és balról ki-beszaladó, rohangáló színészek pusztán a színházi gépezetet lendítik tovább érdektelenül, el egészen a tapsrendig. 

Ehhez képest a temesváriak GESCHLaECHTER (Fúriák & A nagy háború – r.:  Radu-Alexandru Nica) című előadása, amelyet egy romkocsma különböző szobáiban játszottak, interaktívan oldja a hagyományos nézési szokások merevségét, miközben a színházi reprezentációt is nyitottként kezeli, színháziasítva a köznapi, realisztikus  szituációikat. Az előadás egyik jelenetében például egy vitatkozó pár játszmáját követhetjük: a felek békülni érkeztek a kávéházba, ám a férfi (Alex Halka) saját „családi hátterét” is idecipelte egy túlvilági hangulatot árasztó, fehér szempillájú, darkos húg (Olga Török) személyében. A pár replikáit – és a színházi helyzetet – ez a nyomasztó, néma teremtés irányítja: instrukciókat sugdos a férfi fülébe, amikor az elakad. A tét az, hogy kinél van az aduász, ki tud rátromfolni a másik helyzetére, és ebben a játékban mindig van tovább. Egy adott pillanatban a barátnő (Daniela Török) a halálos betegséggel rukkol elő, amit a húg nem hisz el. Máris előkerül az orvosi papír, ezt azonban a férfi kiáltja ki hamisnak a testvéri ráhatás miatt: és így tovább. A Temesvári Német Színház más előadásaira is érvényes a néző valóságélményéhez közelítő esztétikai igényesség. Nyitottság jellemzi a temesvári Csiki Gergely Színházat, amely bár kis közönséggel bíró intézmény, fontosnak tartja a kísérletezést – vállalva az olykor kevésbé sikerült előadások kockázatát. Az utóbbi nem a Horváth Csaba rendezte Peer Gyntre vonatkozik: a temesváriak a Forte Társulattal közös koprodukciója üdítően hat a többi előadás mellett – lehet a lélektani realista hagyománytól eltérően is használni szöveg és mozgás együttesét.  A „nagyoktól” persze távol áll az általános színjátszás: a sepsiszentgyörgyiek Bánk bánját (r.: Bocsárdi László) újranézve ismét lenyűgöző az előadás minden elemére külön is érvényes színházi komplexitás.  

A megújulás elején álló színházak – ilyen a Szigligeti Színház is – előadásait gyakran meghatározzák a programadó intenciók, a saját helyzetre való utalások. A Christian Teodor Popescu által rendezett Jelenetek egy kivégzésből is felkínálja ezt a lehetőséget. Howard Barker darabja művészet és hatalom viszonyát taglalja: Galactiát (Ráckevei Anna), a tehetséges velencei festőnőt azzal bízza meg a velencei dózse (Kardos M. Róbert), hogy fesse meg a lepantói csatát. A műértő dózse az állami megrendelésben ötvözné a kétféle hasznosat: értékes, de a politikai ideológiát szolgáló képet akar, amelyen központi helyre szánja a tutyimutyi Suffici tengernagyot (Dimény Levente). Ám rövid úton kiderül, hogy Galactia nem egy hősies győzelem monumentális vízióját, hanem a véres mészárlás testi-lelki valóságát festi. Galactiát bebörtönzik, helyette tehetségtelen szeretőjét bízzák meg a munkával – Carpetának (Pál Hunor) akkora falat ez, hogy a határidőtől rettegő dózse végül maga is létrára mászik, és beszáll a mázolásba. Galactia műve túlél, kiállíttatik, megnyeri a nézőtéri járáson keresztül érkező velencei tömeget: ez a színházi példázat tanulsága. 

Barker nem túl szofisztikált darabjából Popescu szellemes, egyenletes előadást hozott létre, remek színészi alakításokkal. Külön izgalmas, hogy az előadás a színpadi látványt a váradi színházbelső folytatásaként gondolja el: mintha a proszcénium vörös bársonnyal borított tere a pompásan rekonstruált belsőhöz tartozna. A birodalmi ragyogástól egy óriási képkeret választja el a színpad mélyét, Galactia férfikaszárnyában berendezett műtermét térdig érő víz borítja, itt az anyag, az élet, a vágy, az elemi „kosz” az úr, amelyből (vélhetően) a valódi alkotói gesztus indul. Popescu rendezése egységesen és a darab mélységével arányosan gondolja el a színházi hatást: például az időnként „megelevenedő” festmény kompozíciói részletesebb kidolgozást is elbírtak volna. Mégsincs hiányérzetünk – illetve ha van, másból (az elmélyültebb színházi produkciók iránti elvárásból) fakad. S mindez tulajdonképpen a Nagyváradon megrendezett fesztivál egészére is igaz. 
Szerző: Varga Anikó
Helyszín:  Nagyváradi Állami Színház,  Időpont:  2012. november 11-18.