Az építészet esetében a koncentrált médiafigyelem kivételesnek számít, illetve csak akkor intenzív, ha negatív jelenségeket ekéz a sajtó. Az akkor még Vargha Mihály vezetésével működő Építészfórum internetes portál éppen azért hozta létre a díjat, hogy lehetőséget teremtsen a laikus bírálók véleményének és az építész szakma önmagáról alkotott képének az ütköztetésére. Küldetése csendben arra irányult, hogy szelíden összecsiszolja az éleket – ennek jegyében a díjátadó esemény koreográfiája lazán színpadias jelleget öltött. A különböző közéleti és kulturális orgánumok meghívott munkatársai a pódiumon ülve zsűrizték az előre benevezett épületek legjobbjait, pontoztak, indokoltak laikus belátásuk szerint. A nyolc-tíz tagú zsűri döntése után a munkákat egy két-három fős szakmai bíráló csapat kommentálta, ám ez esetben ők a kívülállók véleményét képviselték. Az utóbbi években a Trafóban összegyűlt közönség persze jórészt építészekből állt, akik jólesően szörnyülködtek a laikus meglátások és az építészeti elemzések olykor kétségtelen kontrasztján. 

A zsűri építészeti ízlése időközben szépen finomodott, de mindig felbukkantak új arcok, akik egy csecsemő ártatlanságával képviselték a pallérozatlan szemű köz olykor meglepően indokolt, a profiktól természetesen homlokegyenest különböző véleményét. A zsűri terv és épület kategóriában osztott díjakat, ez az idők folyamán kiegészült különböző szponzor cégek különdíjaival. A publikum is szavazhatott online, és a közönségdíjas épület is megkapta az időközben tárgyiasult díjat: egy szétszedhető színes szivacskockát, az Építészfórum térbeli logóját. A dolog tehát működött, szolgálta a missziót: folyt a kommunikáció szakma és közönség között, az építészet legalább egy este erejéig szórakoztató műfajjá vált. A díjazott épületek jellemző keresztmetszetét mutatják az elmúlt nyolc év építészetének akkor is, ha a műfajból adódóan a különböző funkciójú és léptékű épületek összehasonlítása eleve magában hordoz némi igazságtalanságot. 

Mára a rendezvény szemmel láthatóan megkomolyodott, a Trafóval együtt eltűnt az underground lazaság. Persze ha már kortárs építészet a téma, a színhelynek sem árt kortársnak lennie – a Katona József Színház újonnan felújított közönségforgalmi terei éppen megfeleltek a paradox feltételnek: legyen a helyszín befogadhatóan és befogadóan polgári, mégsem poros. A Katona felújítása egyébként nem szűnő vitákat generál az építészfórumon szakma és közönség között. (ld. http://epiteszforum.hu/node/22077 és http://epiteszforum.hu/node/21890) Utóbbi és a szakma egy része is a színház ideája elleni merényletnek minősíti minősíthetetlen szavakkal, a progresszív építész generáció, az „Értők” szerepét magára vállalva védelmezi, bár valódi érvelés nemigen hangzik el egyik oldalról sem. Teljes mellszélességgel szembe fordul azzal, amiről eddig szóltunk, és amiért ez a díj létrejött: a kommunikációval. A Média Építészeti Díjának átadása e helyen tehát akár szimbolikus gesztusnak is tekinthető, bár ilyesféle szándék nem munkált a szervezőkben.

A színházi helyszín azonban mégiscsak determinálta az eseményt – a live&show-ként beharangozott akciót happeningből előadássá szelídítette. Bársonyszékből másképp festettek az immár profi prezentációk, a bemutatkozásokat és a zsűrizést a moderátorok szigorúan limitálták, és volt szünet is a felvonások közt, pogácsa nélkül, drága büfével, betétként pedig stand up comedy is szerepelt. A megújulás kulcsát a profi show felé mozdulásban látják a szervezők, és talán nem is tévednek, a módszer azonban még fejleszthető. 

A zsűrizés ezúttal legalább annyira szólt a médiáról, mint az építészetről, ugyanis az évek óta állandó tagok közül hárman most nem szerepeltek. Visszaléptek, tiltakozásul egy kollégájuknak a médiában megjelent, és számukra vállalhatatlan megnyilvánulása ellen. Túl azon, hogy ezzel megtört egy jó értelemben vett hagyomány, az említettek sziporkái is nagyon hiányoztak. Jöttek helyettük újak, köztük sajnos e feladatukra tökéletesen alkalmatlan szerzők is, ám a butuska beszólások nem nyújtottak elegendő kárpótlást az elmaradt okfejtésekért. Nehezítette a helyzetet, hogy ellentétben az eddigi évek gyakorlatával, nem volt mód az épületek helyszíni megtekintésére – hacsak magánszorgalomból nem. Ezt nem csak az érintett építészek, hanem a zsűri rutinos tagjai is nehezményezték – épületeket papírról megítélni ugyanis akkor is lehetetlen, ha nyilvánvalóak és köztudottak az anyagi korlátok. 

Kárpótlásul maradt tehát az építészet, végül is ezért gyűltünk össze. Az előzsűrizést nemzetközi bizottság végezte, így garantáltan a legszínvonalasabb épületek véghajráztak. Öt terv és öt épület versenyzett, a paletta ezúttal is változatos volt: plázától templomig, energiahatékony kísérleti lakó–ODOO-tól iskoláig, rozsdás vaslemezben megfogalmazott kortárs műromtól revitalizált gyártelepig. Az építési ágazatot sújtó példátlan recesszió ellenére mindegyik alkotás a maga nemében magas minőséget hordozott, és ezt a zsűri nagyra értékelte. Amint azonban a szakmai bírálók egyike találóan megjegyezte: hiányzik az izgalom, a játék, a dinamikus vitalitás, a kísérletező kedv, és ez szerinte az egész magyar kortárs építészetre jellemző. Való igaz, kialakult egy szándékosan szerénységre törekvő kortárs magyar építészeti nyelv, amelyik a visszafogott gesztusokra, nyers és természetes anyag- és színhasználatra, mérsékelt, a drámai hangsúlyokat kerülő formálásra apellál. A szépség nem eléggé egzakt, közhelyessé vált fogalma helyébe az őszinteség, a katarzis helyébe az elismerő bólogatás lépett. A narratív, vagyis a szimbolikus, vagy történeti formák nyelvén direkt hatásokat ébresztő építészettől való félelmében a progresszív magyar építészet kerülni igyekszik a teatralitást. Az úgynevezett organikus építészet, amely nyíltan vállalta a narratív megnyilvánulásokat, pillanatnyilag nem „trendi”, bár mind külföldön, mind a hazai közvélemény szemében még mindig ezek az épületek keltenek izgalmat. A szakma inkább a modernizmus hagyományaira tekint jó szívvel, a kortárs magyar építészet az északi népek józan, funkcionális racionalizmusát tekinti ideáljának, de furcsa paradoxonként nálunk az egyszerűség könnyen formai kategóriává, ideológiai törekvéssé válik.

Találó példa erre Devich Márton idei zsűrielnök megállapítása, aki a Dévényi Tamás által szándékosan lecsupaszított, hagyományos formákkal tervezett H-lakóháza címen futó munkáját hivalkodónak nevezte – ösztönösen ráérezve az építészeti attitűdre: ámuljatok, milyen egyszerű vagyok! Persze az is érthető, ha nincs nagy kedv a kísérletezésre: a tettyei Szathmáry palotarom rekonstrukciójánál (tervezők: Dévényi Márton, Gyürki-Kiss Pál) használt oxidált vaslemez kiegészítések a Pro Architectura díjat, és az ICOMOS műemléki szövetség citrom-díját egyaránt birtokolják. A fórumozók ízekre szedték, akárcsak  a Katona előcsarnokát, a többi épület esetében jóval konzervatívabb szemlélettel szavazó zsűritagot viszont ottjártakor meggyőzték, ezzel is bizonyságot téve arról, hogy képek alapján képtelenség hiteles véleményt formálni, marad a kulturális beidegződések diktálta ítélkezés. 

Igazi kísérleti projekt viszont az odooprojekt (tervezők: Auth Adrián, Szelecsényi Balázs és a Műegyetem csapata), amely egy madridi nemzetközi versenyre készült energiatudatos épület, és nem csak terveznie, de a helyszínen kiviteleznie is kellett a csapatnak, sőt az egész projekt anyagi fedezetét nekik kellett előteremteni. Kortárs anyagokból és formákkal újrafogalmazott, XXI.századi gépészetet felvonultató tornácos házuk a nyilvánvalóan friss kivételt képviselte a mezőnyben, és nem csak Madridban arattak elismerést – a győztes Zsolnay negyed tervezői (MCXVI Építész Műterem Kft.) szép gesztusként díjuk egy részét nekik ajánlották fel. Évek óta visszatérő motívum, hogy a végső győzelmet olyan projekt aratja, amelyik nem szembeszökően formabontó, és valami módon kapcsolódik az értékvédelemhez. Ilyesmire szívesen adja voksát az építészeti ítélkezésben mégiscsak laikus zsűri – tévedés kizárva. A tervek kategóriájában is egy biztos befutó – a környezetébe organikusan illesztett miniplaza, a XIII. kerületi Klapka szolgáltatóház és környéke – Marosi Miklós, Göcsei Sándor, Rabie Anisz terve aratta az egyöntetű elismerést – egyetlen szépséghibája, hogy az ígéretek ellenére anyagi források híján mégsem épül meg.

E

gyetlen épület generált igazi és érdemi vitát, a Győr-Kismegyerben felépült Isten irgalmassága templom (tervezők: Balázs Mihály, Somogyi-Soma Katalin). Az irgalomtól a hierarchiáig ívelt a bírálókban ébresztett asszociációk sora, miközben a magyar kortárs templomépítészet kánonjáról is szó esett, hittől és felekezettől függetlenül az épület mindenkit érezhetően megérintett. A lényeg valószínűleg valahol errefelé keresendő: az építészet nem öncélú játék, hanem szolgálat, amelyhez az eszköztár csupán a nyelvet biztosítja. A nyelv ismerete híján a gondolat nem válik érthetővé, közlendő híján a nyelv válik értelmetlenné – bonyolult mátrixot igyekszik megfejteni az, aki az építészet lényegéig kíván hatolni. A feladat azonban adott – the show must go on!