Úgy lehet, a padlásszobában didergő, ám váltig nagyot álmodó párizsi bohémek örök bérletet váltottak a világ prózai és zenés színházaiba, s persze a mozikba úgyszintén. Henri Murger regénye-és-színműve nem csak Puccini és Leoncavallo operáinak vált hálás alapanyagává, de zarzuelát csakúgy írtak a nyomán, mint musicalt vagy operettet, s a legnagyobb videómegosztóra épp mostanában került fel a történet bemutatóra várakozó legújabb filmadaptációjának ajánlója, a multikulti New Yorkba telepített bohémvilággal.
Az Operettszínház tehát választhatta volna akár Kálmán Imre Montmartre-i ibolyáját, akár a Rent című musicalt is, csakhogy a merész nagyralátás nem csupán a bohémekre jellemző, de Kerényi Miklós Gábor, Müller Péter Sziámi és Zsoldos Béla hármasára is, akik nem mást, mint Puccini Bohéméletét áhították musicalszínpadra telepíteni. Valamiféle suta jelenkori filmforgatássá áttéve a történetet, sok naprakésznek vélt nyelvi fordulattal, a tüdőbajt „vérrákra” cserélve, s persze rockosított zenei hangzással.
A produkció idén nyáron, a Miskolci Operafesztiválon már a közönség elé is került: néhány súlyos alapproblémát rögvest érzékeltetve, ám korántsem teljesen kilátástalannak mutatva a vállalkozás egészét. November első hétvégéjén azután Pestre is megérkezett a Bohém Casting: betegségektől sújtva, a háromból kényszerűen kettőre apadt előadásszámmal, és sajnos jócskán a kedvezőtlen irányba elbillentve a mérleg nyelvét. Tegyük hozzá sietve: nem a szereplőgárda több tagját is megtaláló felső légúti megbetegedések miatt. Merthogy az előadás megkezdése előtt, a rendező-igazgató által félig-meddig betegnek jelentett Boncsér Gergely énekszavával becsületesen, sőt helyenként élményszerűen helytállt, s a rokonszenves megjelenésű, tervezőként jófejségből rendszerint a kamerát is kezelő Brasch Bencétől eltekintve a többiek is tisztességgel énekelték a magukét. Mi több, Bordás Barbara (Virág, azelőtt Mimi) és Kelemen Dániel (egykor Colline, most Kálmán) operai értelemben is komolyan vehető teljesítményt nyújtottak.
De még csak nem is a Puccini-zene olykor érdekes, máshol inkább csak rutinszerű (sokak számára pedig nyilván blaszfémiának ható) rockosítása bizonyult végzetes problémának. Hanem a látszatkorszerűvé felpaskolt történet és szövegkönyv kínos lapossága, amely a most meglepően motiválatlan és téveteg előadásban egyenesen félreismerhetetlenné vált. „Az ismeretlen bohémia nem út, hanem zsákutca.” – fogalmazta meg művében az axiómát Murger, s valami ilyesmi derült ki erről a sztoriról is: a Bohéméletet újraforgatni vágyó, szponzorok után kajtató és a cserepes dísznövényekhez valamiért különösen vonzódó fiatalemberek tévúton járnak és egész egyszerűen nem érdemesek a figyelmünkre. Ehhez a nézői érdektelenséghez persze nagyban hozzájárul az is, hogy a szponzorációs körökbe bonyolódó történet helyenként követhetetlenné válik, amit, úgy lehet, még meg is bocsátanánk, ha eközben nem bizonyulna zeneileg is követhetetlennek mondjuk a második felvonás több hosszú szakasza, nem kis karmesteri kihívás elé állítva a vezénylő Balassa Krisztiánt.
 Brasch Bence, Kelemen Dániel, Kocsis Dénes, Boncsér Gergely. Fotó: Thália Színház |
A megírt szöveget körülölelő, roppant életszerű, ám felettébb zavaró motyorgások, valamint a színészvezetés által nyitva hagyott kérdéseket személyes gusztus szerint megválaszoló, innen-onnanista megoldások tarkázzák az előadást a néző nem túl nagy örömére. Boncsér, amint nem énekel, rögtön operettprózára vált, Bordás Barbara minden köhögésénél becsukott szemmel hátratántorodik, Szabó P. Szilveszter (Ákos/Alcindoro) kinyitott bicskaként feszeleg, míg Kocsis Dénes bohémje (Tamás/Schaunard) leginkább az átkaroló csimpaszkodások sorozatával tölti ki színpadi jelenlétének perceit. S mindez, ha nem is méltányolható, de azért emberileg megérthető. Hiszen hogyan is lehetne színészi eszközökkel hitelesen megjelenítenie, mondjuk a nézőtérről legfeljebb húszévesnek látszó Kádár Szabolcsnak (Benoit/Bence) azt, hogy ő voltaképpen pedofil, mert a saját korosztályába tartozó lányokat „vág gerincre”? Vagy hogyan higgyük el a mindahány előbukkanó részletében gagyigyanús filmtervről, hogy annak valóban el kellene készülnie? Hogyan vegyük komolyan a rododendronok közé felfekvő Virág haldoklását? Hogyan? Vagy kérdezzük inkább így: minek?