Azt hiszem, az ifjú Adrian Mole nevéhez fűződik a felismerés, miszerint ha a whisky gyógyszer lenne, senki sem inná meg. Mintha ezt a tételt hasznosítaná a viktoriánus Londonban játszódó orvos- és szexuális segédeszköz-történeti film, a tavaly bemutatott Hisztéria is – persze megváltoztatva a megváltoztatandókat.
Vagyis ha a női genitáliák kézzel történő izgatása orvosi teendőnek minősül, akkor az csakis nyűg és fárasztóan monoton tevékenység lehet, amely nemhogy felvillanyozná egy fiatal férfiember fantáziáját, de éppen ellenkezőleg: unalmas és ráadásul a kezet gyilkoló robotnak bizonyul. (Lásd még a tematikus alapviccet: Végre egy arc!) Ha elvesszük az angol kosztümös filmekben rendszerint készségszinten abszolvált, érzékien élményszerű tárgyi környezetet, valamint a viktoriánus Angliát feszítő társadalmi ellentétek és technológiai változások – ugyancsak képeskönyv-alaposságú – elővezetését, nagyjából ez a központi probléma marad meg eredeti elem gyanánt Tanya Wexler filmjében.
 Jelenetek a filmből |
Merthogy a felszínes, de egy pillanatig sem ellenszenves, minden nehézség nélkül megmosolyogható film főszereplője, a Hugh Dancy által alakított fiatal Granville doktor ezzel a gonddal szembesül, mikor pedig ő annyi hányattatás után végre már majdnem beházasodott London első számú nőgyógyászának praxisába, réztábla a kapu alatt, meg miegyebek. A sommás egyszerűséggel hisztérikusnak diagnosztizált férjezett vagy özvegyasszonyok tömegeit kell ugyanis vulvamasszázzsal kezelnie, méghozzá saját kezűleg, mondhatni sk. Itt azután csakis a technika segíthet, kipótolni a mégoly szorgalmatos kézi erőt. S ennyiben a film valóban történeti értékű, hiszen a hisztéria csakugyan alapdiagnózisnak számított akkortájt, s az 1880-as évek folyamán tényleg megjelentek az első, immár házi használatra, a nők kezébe adott vibrátorok, amelyek – a korabeli laphirdetések megfogalmazásával – „nagyon hasznosak és módfelett kielégítőek a háztartás szolgálatában”.
 Forrás: PORT.hu |
A kiszámíthatóan bájos film sokat köszönhet a néhány professzionális magabiztossággal működő főszereplőnek és helyenként még többet egy-egy parádés epizódalakításnak. Az olasz operaénekesnőt adó, s az elektromos vibrátor hatására a Traviata áriájába kéjes örömmel belevágó amerikai musicalszínésznő, Kim Criswell például különösen nagyszerű, s valósággal kiragyog a kielégülésre áhító hölgyek karából. Jonathan Pryce imponáló hitellel viseli ragasztott szakállát, s hozza az orvosi és családapai tekintély megőrzésének gondterhes pózát. Pryce egy korábbi szakállas szerepének, a neofrivol és a férfinemért hevülő Lytton Strachey-nak (Carrington) viktoriánus és technikabolond változatát ezúttal Rupert Everett alakítja: lusta eleganciával és arisztokratikus spleennel, s persze saját korábbi szerepei felől is jócskán értelmezhető modorban. A nézői konszenzus által már a film ötödik percében a rokonszenvesen rezervált Hugh Dancy majdani szerelmének-jövendőbelijének megjósolt szocialista és szüfrazsett Charlotte figurája, azaz Maggie Gyllenhaal alakítása – biciklistől és merész estélyi ruhástól – részint az 1980-as évekből, részint korábbi Katharine Hepburn-filmekből érkezett tűzrőlpattant, szabadszellemű nőnek a Hisztéria viktoriánus kulisszái közé.
Mint a szigetország megannyi színielőadása és egyéb mulatsága századokon át, úgy ez a tavalyi film is az angol néphimnusz, a Rule, Britannia! hangjaival zárul, az utolsó percekben nagy bátran egészen Viktória királynő kezeihez eljuttatva a segédeszközt, amelyhez hasonló, nyolchüvelykes csiklandót már Lüszisztraté és társnői is alkalmaztak. Összességében kellemes kis film a Hisztéria, hát mondd már, hogy a történet szereplőinek nagyobb és hevesebb élvezetben van részük, mint a nézőnek!