Robert Duvall fenségesen gyűrött ábrázata úgy a második perc környékén bukkan elő egy sötét pajtából, s innentől azért elég sok minden el van intézve Aaron Schneider debütáló művében. Merthogy ezt az ezüstös szakállal ékített, királyi méltóságú arcot nagyjából bármikor elnéznénk másfél óráig, s habár A temetésem szervezem ezen túl azért még számos ingerlő látványt igyekszik megmutatni, azért szerencsére arra is bőven akad mód, hogy elidőzzünk a markáns ráncokon, a bölcs, fáradt szemeken, no meg Duvall újfent és tényleg megrendítő hitelű karakterformálásán, hiszen ezek ebben a míves, gondos és úrias filmben éles fókuszba és felettébb ízléses megvilágításba kerülnek. 

Schneider harmincas években játszódó, pazar kiállítású presztízs-mozijában mintha mindent Duvall zsenijéhez igazítottak volna: arca rezdüléseihez és tónusához szabták a barnás színekben pompázó szélesvásznat, mélyen zendülő hangjához választottak vonósokkal és steel-gitárokkal ízesített háttérmuzsikát, s mintha magát Bill Murray-t is azért rendelték volna, hogy blazírt, ironikus humora termékeny kontrasztba álljon az agg hollywoodi legenda szikár pátoszával. 

Nem kérdés, hogy a történet szintén Duvallhoz készült – és első látásra nem is tűnik sokkal gazdagabbnak annál, minthogy lehetőséget nyújt egy elsősorban színészileg kecsegtető, könnydús megváltáshoz. Hiszen legyen bármennyire is félelmetes a négy évtizedes magányban senyvedő remete bemutatkozása (és tényleg az, elvégre a nyitányban legkivált egy puskával hadonászó, mogorva tanyasi rémnek látszik), azért meglehetősen hamar kiderül (de legkésőbb, mikor egy női képet kezd az otthonában csókolgatni), hogy e szörnyű legendák övezte falusi fenevad a lelke mélyén megtisztulni vágyik, s hogy önkéntes száműzetése voltaképp önmagára kirótt büntetés egy régmúltba vesző mulasztás miatt. 

Kész szerencse, hogy mindez egy önkéntes temetési buli apropóján bontakozik elő, amelyet a halál közeledtét érző vénember bizarr kérése nyomán egy csóró temetkezési vállalkozó, azaz maga Bill Murray igyekszik tető alá hozni – hiszen így némi jóízű (és némileg fekete) humorral gazdagodik a sztori, ráadásul Murray ebben a régivágású, keménykalapos kontextusban éppen olyan klasszul működik, mintha csak Wes Anderson különbejáratú kamasz-kozmoszában járna, miközben valójában semmi mást nem csinál, mint ott. 

Schneider magabiztosan vezényelt filmje ügyesen váltja a hangnemeket, jó ritmusban mesél és megfelelő mértékben porciózza a feszültséget is – de azért igazság szerint a második etapban már túlságosan is ismerős hollywoodi kliséket sorol elő a megbocsátásról és a múltbéli traumákról, mi több, a sztorit néhol a lélektani hitel kárára csavarja (a fekete bőrű pap szála kissé kellemetlen), ráadásul a kezdetben felettébb elevennek megrajzolt mellékkarakterek (mint a régről előbukkanó, mosolygós asszony – Sissy Spacek – vagy Murray erős dialektusban aggodalmaskodó fiatal üzlettársa – Lucas Black) utóbb már meglehetősen elrajzoltnak látszanak (hiszen Spacek kicsit túl sokat mosolyog, majd kicsit túl sokat könnyezik, Black pedig folyton a csecsemőjét szorongva bámulja a fontosabb szereplőket, amit alkalmasint rendkívül mélynek kellene érzékelnünk). 

De kit érdekel, hogy klisés a sztori, vagy hogy kissé túlzottan érzelmes a zárlat, vagy netán bizonyos pontról nézve úgy hihetetlen, ahogy van – ha egyszer működik! Márpedig Schneider újra megköti velünk a szerződést a Megváltás Nagy Történetére, amelyet példás műgonddal, váltig esztétikus képekkel (amelyek feltehetően a rendező operatőri múltjáról is mesélnek: mintha néhol csak a gyertyafény és a Barry Lyndon-os hangulat kedvéért sötétedne be az ég hősünk lakhelye körül) és szordínós humorral hitelesít, na meg persze Robert Duvall-lal és hát leginkább általa. 

Elvégre nem sok olyan színészt lehetne találni, aki fals hang nélkül tudná prezentálni a finálé vallomását, ám Duvallt látva és hallva feltehetően még a legkérgesebb szív is elszorul – Schneider minőségi moziját pedig alighanem már emiatt megéri megtekinteni.