Amikor beütöm a fejembe ezeket a kifejezéseket: kritika, kritikus, elsőként az alábbi – igencsak szubjektív – találatokat dobja ki a memóriám.

Ha tizenöt éves koromban megkérdezte valaki – s naná, hogy meg is kérdezték –, mi akarsz lenni kisfiam, ha nagy leszel, habozás nélkül feleltem: Mátrai Betegh Béla. Elképzelni se tudtam volna szebb álmot akkoriban, mint hogy egyszer majd a Magyar Nemzet – a relatíve polgári napilap – óriási tekintélyű színházi kritikusa legyek. Ami azt illeti, Mátrai Betegh Béla még most is szívesen lennék, ámde a mai Magyar Nemzet kritikusa…

Azután sorakoznak a további nevek: milyen élvezettel olvasgattam valaha MGP (fiatalabbak kedvéért: Molnár Gál Péter) bravúrosan megírt epeömléseit a Népszabadságban (már ami az öntörvényű rendezőket és az általa nem kedvelt színészeket illette – utóbbiból, persze, elég kevés volt), Szász Péter szórakoztató, szellemes eszmefuttatásait a Film Színház Muzsikában, s éveken át jelentettek heti felüdülést Váncsa István utánozhatatlan tévékritikái az ÉS-ben (máig etalonnak számít a szünetjelről írott híres opusa), majd egy újabb korszakban, s egészen máig, Fáy Miklós maliciózus műbírálatai. S közben megismerkedtem – visszamenőleg – többek között Ady Endre, Kosztolányi Dezső, vagy épp a par excellence kritikus, Kárpáti Aurél publicisztikai művészetével.

Vannak azonban még további fontos találatok is. Jól emlékszem rá, hogy Koltai Tamás kezdetben szinte egymaga vette vállára az akkoriban meghökkentően újnak és forradalminak számító kaposvári (szolnoki, később Nemzeti, majd Katona József) színház ügyét, kimunkálva egyúttal a dokumentatív kritikaírás saját módszerét. Józsefként tekintve az utókorra, igyekezett rögzíteni az élményt mindazok számára, akik nem lehettek s – a műfaj mulandósága okán – már soha nem is lehetnek jelen az általa megörökített előadásokon. Így vált ő a magyar színháztörténet nagy korszakának krónikásává.

És sorakoznak még sokan mások is az emlékeimben. Részint csupa szív, bűbájos, színházi büfékritikusok, akik még a zsurnálkritikai nívót is csak alulról szagolták (Bernáth László, Barabás Tamás, Bozsán Eta például), s jószerivel inkább baráti ajánlókat rittyentettek műsorújságokba, vagy az egyetlen engedélyezett bulvár újságba, az Esti Hírlapba. Másrészt volt egy hozzáértését, színházi affinitását tekintve – tehát szakmai szempontból – igen heterogén szerzőcsoport, amelyet a Nagy Unalmasok összefoglaló néven tartottam nyilván elfogult ifjonti hevületemben, s olyan kitűnő nevek halmazát jelöltem vele, mint például Bécsy Tamás, Barta András, Földes Anna, Mihályi Gábor, Nánay István, vagy éppenséggel az a Mészáros Tamás, aki hosszú időn át elfogulatlan bírálóként lépett föl, miközben a Vígszínház fizetett alkalmazottja volt.

Ezt a kissé hosszúra nyúlt, személyes érdekű bevezetőt kizárólag azért engedtem meg magamnak, hogy világossá tegyem a preferenciáimat. Számomra – és ez természetesen senki másra nézve nem jelent semmi kötelezőt – a jó kritika elsősorban élvezetes, szórakoztató, ironikus (távolságtartó), maliciózus, tulajdonképpen szemérmetlenül személyes publicisztikai mű. Sokkal inkább szintézis, semmint analízis, sokkal inkább esszé, semmint tanulmány. Igazán komoly, alapos, mélyenszántó és ennek megfelelően terjedelmes elemzéseket egy-egy színházi előadásról, csak nagyon kivételes esetekben, és persze csak nagyon kivételes szerzőktől – mint amilyen például Fodor Géza volt – tudtam valaha is végigolvasni.

De hát, kérdem csöndesen, létezhet-e művészet, amelyik nem hatásvadász? A jó színházi előadás közvetlenül és nyersen az érzékeinkre hatva fejti ki véleményét a világról. Márpedig, ha a kritikus szeretné az így nyert élményt a befogadó számára megérzékíteni, akkor az, amit ő produkál, maga is művészet, amely hatásvadászat nélkül mit sem ér.

Óvatosan közelítve most már az analitikus, szakmai jellegű megjegyzések felé, fölmerül bennem a gondolat, hogy alighanem sokkal nehezebb a mai színházról – a szó klasszikus értelmében vett – kritikát írni, mint volt a régiről. Jószerivel lehetetlen ugyanis bármiféle érdemlegeset mondani azokról a produkciókról – s ezek képezik a mai magyar (s persze, nem csak magyar) színházi élet túlnyomó többségét, fő sodrát, ha úgy tetszik -, amelyek kizárólagos ambíciója, hogy előadás közben a színpadon is lézengjenek páran, ne csak a nézőtéren. A megélhetési színház egyik nagy korszakát van szerencsénk jelenlétünkkel tanúsítani.

De klasszikus értelemben vett napi műbírálatot – amilyen magától értetődően jelenik meg a premiert követő hajnalon, mondjuk a New York Times-ban, és dönti el méregdrága produkciók sorsát a Broadwayn – cseppet sem lenne könnyű papírra vetni – már, ha egyáltalán próbálkozna valahol valaki ilyesfélével – a valóban érdemleges előadásokat produkáló független, vagy azokkal rokon, egylényegű, kőszínházi produkciókról sem. Többek között azért, mert olyan mértékben változtak a klasszikus szerepkörök – a szövegé, rendezőé, de még a színészeké is, hogy a valamikor jól működő sematikus módszer, amelyben a kritikus egyszerűen ráhelyezte a karakter-klisét a látottakra, és beszámolt a darab, a díszlet, a jelmez, a rendezés, és a szerepkörökre osztott színészek relatív minőségéről – mára használhatatlan. Hogy a ma született olvasó előtt is világos legyen, mire célzok, ilyen kritikát könnyedén lehet írni ma is az amerikai zsánerfilmekről. Például: ennek a thrillernek a rendezője, szereplői, hangaláfestése, sminkjei, stb. mennyire feleltethetők meg a műfaji követelményeknek, az egyébként mindenki előtt ismert standardoknak. Ebből a szempontból igazi avantgárd műhelyekről beszélhetünk, amelyeknek deklarált célja a konzervatív mintának való meg nem felelés. Mit kezdhetnénk ma körükben azzal a klasszikus bon mot-val, miszerint nem kell nagy jellemnek lenni ahhoz, hogy valaki nagy jellemszínész legyen?

Végül is három alapvető problémával kell – nézetem szerint – szembenéznünk, ha gyakorlatiasan akarunk megfelelni a kérdésre: Kinek, hol és milyen színházi kritika kell, vagy nem kell manapság?

1.)      Kinek?

Az utókornak bizonyosan. A baj csak az, hogy nem tud előre fizetni érte, és nem is nagyon látszik senki ebben az intellektuális sivatagban, aki hajlandó lenne most előlegezni ennek a bizonyos, nem nagyon látható jövőnek, amely talán el is marad. Valamelyest segíthetne ebben, ha maguk az érintett alkotók követelnék, hogy a színházra szánt költségvetési és egyéb források bizonyos hányadát automatikusan a szakmailag értékes kritikai fórumok kapják, ez a magától értetődő önismereti, tükörbe nézési igény egyelőre azonban nem mutatkozik pregnánsan a hazai színi pályán, ha szabad ilyen durva eufémizmust alkalmaznom.

Hol található tehát a jelenben a színikritika célcsoportja? Felteszem, azok a nézők, akik – számomra tökéletesen érthetetlen okokból – megtöltik úgynevezett kőszínházaink hatalmas nézőtereit, mit sem törődve azzal, hogy mit is mutatnak nekik a színpadon, a legkevésbé sem szeretnének szembesülni a kákán is csomót kereső értelmiségi akadékoskodással, saját reménytelen szellemi állapotuk torzképével. Ők a színházba szórakozni járnak, a szünetben vizezett konyakot isznak, szétázott halikrás szendvicseket esznek, abban a boldog tudatban, hogy megdolgoztak a jól megérdemelt kikapcsolódásért, tehát joguk van hozzá. És valóban! Ez az a közönség, amely már évtizedekkel ezelőtt is azt harsogta: elolvassuk az MGP-t, és ha szidja a darabot, akkor megyünk. Pontosan tudják, hogy mi kell nekik.

Nyilván egészen másképp áll a helyzet a független társulatok, az úgynevezett hatodik kategóriások közönségével, amely alighanem szignifikáns arányban fordul elő a jelenlegi Nemzetiben, illetve bárhol, ahol Zsótér Sándor, vagy, teszem azt, a Mohácsi testvérek produkálnak előadásokat. Ez az alapvetően fiatal értelmiségiekből álló, fogalmam sincs mekkora, de aligha százezres nagyságrendű, szükségképp leginkább Budapesten, esetleg még néhány egyetemi városban fellelhető csoport viszont aligha elégszik meg a hagyományos felállással – tudniillik azzal, hogy a kritikus, vagyis a hozzáértő, a tekintélyes szakember szépen okosan elmagyarázza nekik, hogy miről mit kell gondolni, ők pedig alázatosan elolvashatják. Ezt a célcsoportot sokkal inkább megmozgathatja egy-egy számukra rokonszenves ízlésű és hangvételű kulturális blog, amelynek interaktív terében a bejegyzésekhez fűzött kommentek révén mindannyian elmondhatják a magukét, vitatkozhatnak a szerzővel, valamint egymással.

Visszatérve tehát anekdotikus bevezető gondolataimhoz: szellemes, élvezetes kritikai publicisztikát alighanem sok, még létező újságolvasó (portálfogyasztó) látna szívesen, de nem elsősorban a benne rejlő szakmai érvelés és orientálás, hanem a szöveg intellektuálisan szórakoztató önértéke miatt. Klasszikus elemző kritikának – mindaddig, amíg maga a színházi szakma nem kíváncsi rá – nem látom, ki lehetne ma a közönsége.

2.)      Hol?

Kicsit unalmas kérdés ez, sokat rágódtak rajta e témával foglalkozó elődeim. Tény, hogy az úgynevezett zsurnálkritika, a viszonylag rövid, de azért színvonalas kritikai publicisztika erősen visszaszorult, ám ez a folyamat már nagyon régóta tart. Fiatal koromban a legtöbb ember automatikusan lapozta át az újság egyetlen gazdasági oldalát, kit érdekelt, mit írnak a naposcsibe keltetésről, vagy az alumínium világpiaci áráról. Ma a fél újság gazdasági híreket közöl, a kultúra egyetlen oldalának nagy részét pedig hirdetés foglalja el. De hát, lassan (gyorsan) már (minőségi) napilap se lesz.

Két kulturális hetilap jut eszembe hirtelen, mindkettő igyekszik tisztességgel megőrizni a hagyományos kritikai műfajokat, csak éppen az arányok meghökkentőek. Az Élet és Irodalom például beszámol hetente körülbelül tíz könyvről, öt kiállításról, három koncertről, egy-két filmről, és egy – vagy, ha Koltai Tamásnak éppen úgy hozza kedve – maximum két színházi előadásról. Jó, jó, persze, nem Élet és Színház a lap címe, ez nyilvánvaló, az pedig csak olcsó demagógia részemről, ha megjegyzem: egyetlen este legalább húszezer ember ül színházban Magyarországon, és egyetlen sikeres nagyszínházi előadást többen látnak, mint ahányan elolvassák a legmenőbb bestsellert, hogy a vernisszázsok átlagos látogatószámáról már ne is ejtsünk szót.

A harmadik lehetséges fórum a szakfolyóirat, mint amilyen a SZÍNHÁZ. (Vajon van másik egyáltalán?) Fenntartásával kapcsolatban lásd az első pontban írottakat, tudniillik célközönsége elsősorban a gyakorló színházi szakemberek közössége lehetne, ha lenne egyáltalán ilyen, és ha igazgatók, rendezők, színészek, tervezők méltóztatnának efféle olvasmányokra szánni drága idejükből. De nem, ők nem teszik ezt. Maradnak a mindig befogható elvakult bölcsészek, gondolom, egyre kevesebben, néhány eminens dramaturg, valamint a büszke szerző rokonai és üzletfelei.

Na de, miért nem foglalkoznak színikritikával a vezető hírportálok? Miért nincs rendszeres kritikai publicisztika például az Indexen, Origón? Alighanem azért, mert felméréseik szerint célcsoportjuk elenyésző hányada érdeklődik a színház iránt, vagyis nem éri meg. Ez pedig bajt jelez.

3.)      Milyen?

Erre a kérdésre valójában már az előző kettőnél válaszoltunk. Szó esett a napi- és hetilapos – szükségképpen impresszionista meghatározottságú – zsurnálkritika helytelenségéről, és a vele kapcsolatos, valójában inkább csak feltételezett, maradék igényeinkről, akárcsak a szigorú szakmai szempontokat érvényesítő, elemző és érvelve-bizonyítva értékelő, tanulmány jellegű írások célközönségének igencsak fogyatékos voltáról. 

Összegezve az eddigieket: ha az élvezetes kritikai publicisztika műfaját – amelyet a maguk módján és stílusában egyébként művelnek a legtöbb fogyasztót felmutatni képes internetes portálok, nem is a jövő, hanem már a jelen napilapjai, legelemibb hírforrásai – nem sikerül kiterjeszteni a színházi bemutatókra, és továbbra is csak a – kommersz – film marad az egyetlen „művészeti ág”, amelynek „értékelése” megfér az új autók, X-boxos játékok, reklámok, tévésorozatok, stb. bemutatásával és kritikai elemzésével, akkor csak azt mondhatjuk, hogy a hagyományos értelemben vett elemző-értékelő műbírálat, amennyiben nem az előadásélmény jövőnek szóló megörökítését, művészeti-szakmai irányok feltérképezését, vagy a mindennapi gyakorlat szakembereknek szóló visszatükrözését szolgálja, tehát a nagyközönségnek szánt, orientáló, ízlésformáló célzatú színikritika, amely a szakember egyirányú közleménye a publikumnak, nem más, mint egy idejétmúltnak tekinthető értelmiségi attitűd mára jórészt talaját vesztett megnyilvánulása. Béke poraira!

Kedves, ambiciózus megmondó emberek – tessék sikeres, jövedelmező blogot írni!