Legyen ez egy kritika a kritika védelméről. A pavlovi reflex persze azt diktálja, hogy amint felmerül a kérdés létjogosultságunkkal kapcsolatban, azonnal rávágjuk, hogy persze, kulturális, társadalmi, tudományos szerepvállalásunk egyszerűen megkérdőjelezhetetlen. Védjük a presztízsünket, ami érthető, a kőműves se szívesen vallja be a megrendelőnek, hogy hiba csúszott a számításaiba, és a fal, amit felhúzott, bármikor ledőlhet. És ilyenkor lép be a felelősség kérdése, hogy tudniillik, ha nem szól arról, hogy a fallal baj van, az még képes és összelapít valakit.

Vegyünk erőt magunkon, és nézzünk vele szembe: a kritika nem tudomány, még csak nem is „a tudomány és a művészet határán egyensúlyozó írásmű”, ahogy Bogdanov Edit írja. A kritika véleményműfaj, és mint ilyen, kizárja a lehetőségét annak, hogy egzakt elemzést hozzon létre. Ahogy nyilvánvalóan az sem igaz, hogy hitelesebben rögzíti az előadást, mint az elektronikus adathordozók, amelyek természetesen ugyanúgy képtelenek a pontos rögzítésre, ugyanúgy az előadás tünékeny voltára hívják fel a figyelmet.

A kritika nem az előadás rekonstrukciója, csak történeti látlelet. Kapaszkodót nyújthat, ha egy előadást rekonstruálni szeretnénk, és ebből a szempontból valóban tekinthető történeti műfajnak, ám az említett szubjektív jellege miatt érdemes fenntartásokkal közelíteni felé. Arról nem is szólva, hogy milyen erősen befolyásolják az egyes társadalmi és politikai viszonyok, hogy egy kritikusnak mennyire kell, vagy éppen mennyire akar megfelelni az egyes hatalmi törekvéseknek, és mi az, amit már nem szabad vagy nem illik leírni. Talán kár is folytatni, a cenzúra mechanizmusait mind nagyon jól ismerjük.

Mi a kritika, ha nem történeti műfaj? Bogdanov Edit meglátása szerint „a kritika mediátor, közvetít a társadalom és a mű között, vagyis jórészt a kritika révén teremtődik meg a műről való diskurzus”. Bizony, itt van Pavlov kutyája elásva, mert lényegében ez volna a kritika egyetlen legitim funkciója. Ki akarná ugyanis sajátjának tekinteni a tisztelt kritikus minden egyes gondolatát? Ami viszont jó: viszonyítási pontként szolgálhat a továbbgondolásban. Ha azonban a diskurzusban határozzuk meg a kritika műfajának létjogosultságát, akkor meg kell állapítanunk, hogy a kortárs magyar kritika zárvány. Olyan tragacs, mely képtelen haladni a korral, az információs társadalom pedig csúnyán megelőzte, de nem ma, nem is tegnap, hanem vagy tíz évvel ezelőtt.

Nem igaz, hogy csak a művészek nem olvasnak kritikát. Ami azt illeti, a kritikusok sem olvasnak kritikát, ezzel túlmisztifikálva saját véleményüket és személyüket. Az elefántcsonttoronyban ülő kritikus nem folytat diskurzust senkivel, s így képtelen olyan innovatív következtetésekre jutni, amelyeket az együttgondolkodás konstruálna.

Hasonló a helyzet az olvasókkal is. A XXI. században különben is egészen értelmezhetetlen az olvasó passzív, betűk fölött merengő befogadóként való meghatározása. Ahogy Bogdanov Edit is kiemelte, és érthetetlen módon a műfajjal szembeállította, vannak bloggerek és kommentelők, akik gyorsan és egyszerűen tudnak reagálni mindenre, ami gondolatokat ébresztett bennük. A kritika azonban nem szólítja meg olvasóközönségét, nem biztosít platformot arra, hogy a mezei nem-kritikus is prezentálja nem kevésbé fontos vagy érdekfeszítő véleményét. Így a kommunikáció nemhogy nem halad, el sem indul, a kritika nem teljesíti be funkcióját, nem indítja el a színházról folytatott diskurzust. És itt megjelenik a felelősség kérdése is, hiszen ez a diskurzus éppen eltűnni látszik a köztudatból, kisajátítja magának a tudomány, amely egyértelműen csak egy ennél is szűkebb réteghez jut el.

Isten mentsen már a gondolatától is annak, hogy leromboljam a kritikusok presztízsét vagy megkérdőjelezzem jelentőségüket. Javaslatot tennék inkább arra, hogy át- illetve újraértelmezzük a kritikus szerepét és pozícióját. Ehhez rugalmasságra, nyitottságra van szükség, meg arra, hogy lemásszunk az elefántcsonttoronyból. Kényelmes volt ott ülni, de a kőműves most szólt, hogy a fallal valami baj van: rég építették, lehet, hogy össze fog dőlni, életveszélyes.