A hetvenes évek punkmozgalmának nagy ihletője, Iggy Pop és 1968-ban alakult, a popkultúrára is erős hatást gyakorolt zenekara, a Stooges bevonulása a nagyszínpad hátsó traktusába történelmi pillanat volt. Másfél órát vártam a Rádió Stockholm Szindróma riporterének álcázva magam (ez úton is köszönöm a sajtófőnöknek, hogy megmentett az igen szemfüles őrzők karmai közül) a backstage-ben, hogy közelről láthassam még neglizsében az anatómiai csodát. Hátha utoljára, gondoltam, miközben úgy szocializáltam a menedzserekkel, a PR-lányokkal és az aznapi lesült nagyszínpados frontemberekkel, mint a tehetséges Mrs. Ripley. 

Amikor megérkezett a csapat, élén Iggy mackónadrágra és gézingre emlékeztető halványrózsaszín összeállításban, megálltak a

szájakban a szívószálak. Igazán szuper bevonulás volt a rákendroll nyugdíjas klubé, gurulós bőröndökkel, parádés mozgásszervi problémákkal. Egy óra múlva aztán James Williamson gitáros, Mike Watt basszusgitáros, Scott Asheton dobos és a főfőnök olyan rutinosan másztak fel a nagyszínpadra, mintha nem is létezne az idő. Nagyon jól tudjuk, hogy a test pimasz áruló, de az Iggy & The Stooges esetében ez beépül az előadásba, mint később kiderült. Az első két számot a színpad oldaláról néztem, megvolt Iggy mikrofonállvánnyal való antagonisztikus küzdelme testközelből, jelentem: semmi manír. A dühös gesztusok, a torz csípő pózai, a színpad őrei felé eleresztett gúnyos megjegyzések, a szem ideges villanásai, a közönséggel való cinkos játékai mind arról szóltak, hogy közületek való vagyok, bár én állok a színpadon.

Az erős felütés aztán a végéig nem gyengülő koncertszínházzá alakult, hibátlan dramaturgiával, a Raw Power című, 1973-as, zenekaroszlatós lemez dalaira építve. Meg a Fun House-ról is játszottak, ami még jobb volt talán, már ha érdemes különbséget tenni minden bakelitidők legsúlyosabb lemezei között. A produkciót körüllengte az önirónia, hiszen Iggy Pop nem mai kakas: érzi, hogy stage dive-olni már nem neki való. Gondolom, ebben a döntésben ominózus balesete is segített: két éve a Carnegie Hall Tibet függetlenségét támogató halvérű közönsége egyszerűen nem kapta el. Sopronban néha azért nekiindult, hogy kiszolgáltassa magát a közönségnek, de csak horizontálisan. Hagyta, hogy pacsizzanak vele, fogdossák a haját, és paráztatta a biztonsági őröket, elhitetve, hogy mindjárt szétszedi őt a nagyérdemű. Felhívta táncolni a színpadra a fiatalokat mindjárt az elején, földre vetette magát, mint egy oposszum, ha ellenség közeledik, meg se mozdult, és amikor már a mentő telefonszáma után kapott volna a személyzet, felpattant, beleöklözött ugrás közben a levegőbe, megrázta szálkás felsőtestét és kajánul belevigyorgott a kamerába. 

A zenekar többi tagja is tisztességesen zúzott a maga mozgáskorlátai között, egyedül a kissé pocakos Mike Watt volt több a soknál, amikor párzó mozdulatokkal közelítette meg az erősítőt. Elnézően nevetett a koncertnép, amely szellősen elfért, ultra vegyes volt korosztályilag, de autentikus. Végigtáncoltuk, néha könnybe lábadt szemekkel a híres destruktív Search & Destroy című nótát, a Gimme Danger-t, a Your Pretty Face Is Going to Hell-t, az I Need Somebody-t és egyáltalán, mindent konstans lelkesedéssel fogadtunk. A slágerré „nemesült” The Passengert viszont nem húzták el, szerintem előre megfontolt szándékkal, nehogy kitörjön a dürrögő fajdkakasok és kötözött csirkesonkák celebrészlegében a diszkóőrület.

A karizmatikus rockikon ízlésesen behúzta a produkcióba a halál tematikát, amolyan modern kori haláltánc jelleggel. Ugyan a Death Trip nem mondható komor opusznak, és a punk eleve tagadja a halált, mégis más volt a kontextus, mint a hetvenes években lehetett. Ahogy Iggy Pop felvezette, vaksötétet rendelve hozzá a világosítóktól, és belebúgott a mikrofonba önmaga kölyökkori énjeként, abban volt valami drámai. Folyamatosan jelen volt a gondolat, hogy közelebb érzi magához a kaszással való találkozást, mint a születést, de semmi önsajnálat, tiszta rákendroll filozófia, amely összemossa az időt a két lengőajtó között. Mellesleg a hallgatóság abszolút vevő volt erre a verzióra, képes volt ellazulni az egzisztenciális szorongásokon edződött lelkülete, képes volt elengedni, amit el kellett neki. Terápiás punkkoncert annak, aki megérdemli, mert mégiscsak hülyeség volna azt gondolni, hogy kétirányú a világegyetem. Heroin és wellness klub ide, csípőízületi fájdalmakkal vegyes örömtorna, promiszkuitás, nárcizmus, önfallosz fetisizmus és az élni akarás dühe oda, a mikrofonnál egy olyan ember állt, aki nem nagyon kötött kompromisszumokat. Ez talán ugyanolyan lényeges, mint a négyakkordos rockzene egyszerűsége, mert ebben a korban már kiül az arcélre. 

Fotók: Balogh Zoltán. Forrás: sziget.hu

De még mielőtt patetikusba hajszolom magam, hogy találkoztam egy igaz emberrel, elmondanám, hogy nem volt semmi különös. Iggy nem nőtt egy centit sem, ugyanúgy elnyomta a basszus az énekhangot, mint a többi nagyszínpados koncert alatt, ugyanolyan tikkasztó volt az éjszakai hőség, mint más napokon. Még csak egy valamirevaló díszlettel sem rukkoltak elő, mint Mike Patton (Faith No More) bizarr fehér ravatalozója százezer szál vágott virággal (ami miatt letaroltak néhány környékbeli kertészetet). Még csak egy katonai parancs sem hangzott el vagy egy diszkrét kezeket fel (Ákos). Higgadt koncert volt ez, a megfelelő tektonikus erőkkel a felszín alatt. A király meg meztelen volt a színpadon. Illetve csak majdnem, mert szemérmesebb lett, amit kicsit sajnálok azért. Valaha azt gondoltam, hogy a méltósággal megöregedni kifejezés lehet a legsértőbb egy punkrock bandának, meg esetleg még a „legendás”. De mégiscsak az van, hogy belőlük ébredt öntudatra a fél amerikai rockzene és ezt nagyon jól viselik. Nem hisztiznek szeretetért a színpadon, nem varratják fel a ráncaikat. Meg az is tény, hogy a koncertet közepén elhangzó Johanna című szám úgy hatott, mintha először, valami New York-i klubban hallanánk, ez pedig nem semmi. 

Két ráadás után már csak a néma cirkusz maradt a teliholdas éjszakában, eszelős Iggy mozgásszínház mikrofon nélkül, hátha nem látunk többé ilyet. Amikor Lovasi Andrással (a fesztivál másik Kossuth-díjas sztárja) interjút készítettem még koncert előtt szívességből a fesztiválrádiónak (illetve azért, hogy bejuthassak Iggy-nézőbe), azon ment végül a polémia, hogy mitől nem csúszik le majd a világhírű rocksztár gatyája. Jó volt látni később, ahogy a hazai sztárt kivetítik néha, amint a takarásban tombol lelkesen, miután neki ugyanazon a színpadon a hatszázhúsz fok, telibe verőfény, meg – mivel a Lecsó gitárpedáljai elszálltak – a tökéletes helyettesi szerep jutott. A múlt század utolsó hazai forradalmár frontembere, ahogy a világ talán utolsó nagy frontemberének revüjére bólogat, és tudja, hogy mitől van még rajta a gatya.