Jó néhány sajtóorgánum gengszter- és/vagy maffiafilmként harangozza be a Bikanyak című filmet. Kétségtelen, hogy a cselekményben nagy szerep jut a bűnügyi filmek motivációs láncolatának, sőt azt sem lehet elvitatni, hogy egy mostanáig ismeretlen terepet, a mezőgazdasági maffiózók piszkos üzelmeit örökíti meg, mégis leegyszerűsítő volna pusztán a krimik koordináta-rendszerében elhelyezni.
Michael R. Roskam első filmje ugyanis sokkal inkább férfifilm, helyesebben ún. maszkulin szorongásdráma, és ez a szubzsáner (ha egyáltalán annak nevezhetjük) régi hagyományokkal büszkélkedhet. Említésre kerülhet Peckinpah rengeteget vitatott Szalmakutyák című thrillere, de ha az új évezred pszichológiai dolgozataiból kívánunk csemegézni, ide kívánkozhat Nolan Mementója, sőt ha valaki volt olyan szerencsés és a tavalyi Titanicon megnézte a Vadállat című ír erőszakfilmet, rádöbbenhet, körülbelül mi fán is terem egy efféle tragikus mese.
 Matthias Schoenaerts |
Érdekességként jegyzem meg, hogy az Oscarra jelölt belga mű tematikailag több ponton is rímel az ír Brendan Muldowney vérzivataros bosszúdrámájára. A Bikanyakban is a férfiszerep kérdőjeleződik meg, a készítők azt állítják fejtetőre, és az eseménytörténet lassan, de biztosan zakatol a szomorú végkifejletig. A film antihőse, Jacky Vanmarsenille ugyanis a normális élet világából száműzött nehézfiú, súlyos múltbéli traumával. Öreg, védtelen gazdát pofoz, ha nincs meg a kellő pénz, gumicsizmában és vadászmellényben szerel autót, ugyanilyen öltözetben lépdel a bikák között, rosszban sántikáló vállalkozók állat-bizniszében érdekelt, de ami a legsúlyosabb, húsz évvel korábbi mentális kisiklása óta folyton szteroidokon él, ugyanazon a szeren, amelyet nap mint nap a saját birtokán álldogáló vadjaiba döf. Vanmarsenille ugyanolyan állat, mint amilyenekkel ő maga is foglalkozik.
Ahogy John Wayne idős állatterelője mondja a Cowboyokban: marha. Ostoba, makacs teremtés. Erkölcs nélkül cselekszik (egy munka során bőrdzseki emeli ki a deltáit, nemzetközi üzletekben érdekelt zsiványokkal ebédel), ösztönlény volta kerül felszínre, ez utóbbi vonása jelenti az esszenciáját. Csakúgy, mint a Vadállat Paul Graynor-ja (Darren Healy ügyes alakításában), ő sem lehet örökkön-örökké egy imádott nő lelki-szerelmi társa, megfosztották elsődleges férfijegyétől, ő is az erőszak örvényébe ugrik, azt gondolván, hogy az majd megváltást hoz a számára, noha az elejétől fogva nyilvánvaló, hogy erről szó sincs.
 Jelenetképek |
A rendező tárgyi metaforákkal is nyomatékosítja Jacky kiszolgáltatottságát. Termetes bikák között hagyja őt, csomagolt állathúsról mutat közelképeket (mintha a főszereplő testéből vágták volna ki a darabokat), odaégett steak jelképezi a főalak sebzettségét, fecskendők képei villannak fel, ám a nagy robbanást máshogy és máskorra tartogatja a film. Kevés, ám rendkívül árulkodó flashback-et vet be, hogy a szemlélő még inkább saját bőrén érezze a központi szereplő elesettségét, végzetét.
A Bikanyak legjobb jelenetei közé tartozik, amikor visszalépünk a múltba, egyenesen Jacky gyerekkorába – ez a révedés valamiképpen expozícióként is interpretálható. Megismerjük a főbb szereplőket, életen át húzódó problémáikat, és Roskam nagyon alaposan rámegy a drámai határhelyzetekre. Még azt sem túlzás állítani, hogy a gengszterfilmek örök tartozékai – árulás, hűség, gyávaság, rettegés, fájdalom – kerülnek terítékre. Több mint beszédes az a szcéna, amikor a kis Jacky apja és régi barátja, Diedrik (Jeroen Perceval) apja vitatkoznak. Jelentsék-e fel a főszereplő megerőszakolóját, vagy gyáván hunyászkodjanak meg, tekintsék balesetnek az egészet, és dobják Jacky-t az őt kínzó démonok elé? Innentől az apák között mindent eldöntő vita támad, a gyerekkornak vége szakad. Annál jobban arcon üt minket, amikor az immár felnőtté lett kisfiúk a bűn birodalmában újra találkoznak.
A film testi és mentális síkon is bemutatja az eleve kárhozatra szánt Vanmarsenille-t. A Bikanyak így egyszerre testdráma és pszichológiai tragédia, de utóbbiként nagyobb az ütőereje. A főalak fizikuma kibírhatatlan pofonokat sejtet, hímnemű egyedként viszont egy roncs, aki hiába próbálja helyrebillenteni önmagát durva fellépéseivel. A külső sérelmek és a belső kínok összekapcsolódnak: ő már csak azért sem Igazi vagy Erős Férfi, mert az őt sújtó csapások némaságba burkolóznak, cselekvésképtelenné és antiszociálissá változtatják őt. Képtelen a saját problémáit kezelni: jellemzően a levegőbe bokszol, amikor régi dühe mindig és mindig felkavarja őt.
 A képek forrása: PORT.hu |
Az antihőst megformáló Matthias Schonearts átélhetően önt lelket a belga dühöngő bikába, azon túl, hogy kecsegtető nemzetközi karrier áll előtte (a Verhoeven-féle Feketekönyvben még csak lelőtt katonaként volt epizodista, idén a Cannes-ban agyondicsért új Jacques Audiard-filmben kapott főszerepet, és Erik Van Looy önremake-jében, A padlásszoba amerikai verziójában is újrahangolhatja négy évvel ezelőtti karakterét). De Niróhoz hasonlóan Schoenaerts is drasztikus külső metamorfózison ment át, több kiló izmot szedett fel, de nem ez az érdekes. A figura lényegét adja vissza: akkor, amikor gyámoltalant üt, amikor némán, összekuporodva fekszik a kádjában, amikor meztelenül jár-kel elsötétített szobájában, hogy kivegye a hűtőszekrényéből napi adagját, és amikor a szeretett nő közelében süt róla az elveszettség.
Gyakran színek vagy hangok érzékeltetik Jacky kibillentségét, akárcsak egy-két Nicolas Winding Refn-filmben. Vörös szín önti el a képeket, amikor a főkarakter a már kisfiúkorában is vágyott Nő, az illatszerboltban dolgozó szép Lucia (Jeanne Dandoy ártatlansága hibátlan kontrasztja Schoenaerts megkeseredettségének) után ered a diszkóba, és a Riverside kakofóniája süketíti meg mind a nézőt, mind a hőst, amikor Jacky tekintete zavarodott lesz. A gyerekkori történéseket ábrázoló visszatekintéseknél is fontos szerep jut az auditív és a képi szférának: Jacky monológja a hallgatásról egy erdőben hallható, később ugyanezt a helyszínt fehérség borítja el, és hősünket épp a természet lágy ölén éri a legerőszakosabb támadás, amely effektíve eltörli saját férfi-létét – a bántalmazást üvöltözés, majd gyötrő csend kíséri. Igaz, a forrófejű marhatenyésztő-gengszter végül bosszút állhat gyalázóján, de ez nem menti meg őt.
Hiába csűrik-csavarják a Bikanyak bűnügyi szálát, idővel egyre túlbonyolítottabbá, a kelleténél jóval hosszabbá és érdektelenebbé válik. Roskam filmjében ugyanis nem a krimi-motivika foglalja el a trónt. Nem egy olyan amerikai típusú európai presztízsfilmmel van dolgunk, mint a Mike van Diem rendezte Karakter (1997), így már csak ezért sem kaphatott Oscar-szobrot. Ellenben a kortárs európai emberdrámák reprezentánsa. Kiüresítő film, nem önmegvalósítást hirdető. A lassú kihalás filmje, az összetörés mozija. Amikor a passzív cselekvésképtelenség a megvadult bika veszettségévé fajul. És akkor mindennek vége.