Persze akadnak azért olyanok, akik nem csak gondolkodnak az égető – és ne feledjük: minden, a színházért picit is felelősséget érző civilt és szakembert érintő – problémáról, de tesznek is érte: elkötelezett, komoly színházi emberek ők, akiket valahogy mégsem sikerül el- és befogadnia az úgynevezett profi szakmának. A színházi nevelési programokat tőlünk nyugatabbra senkinek sem kell bemutatni, a mi megkésettségünk azonban itt is kézzel fogható.
Igaz, akadnak biztató jelek, de még egy-két éve publikált elemzések is a műfaj köztes, kirekesztett helyzetéről számolnak be, s talán tévedek, de mintha az évi több száz, országszerte megtartott foglalkozás ellenére sem sikerült volna eddig elérni a széles közvélemény ingerküszöbét. Vannak azért harcos ellenzők is, akik szerint ez se nem színház, se nem pedagógia – ezek a leggyakoribb vádak, pedig aki járt már ilyen foglalkozáson, és kicsit is odafigyelt, tudhatja, hogy ez bizony mindkettő, vastagon. A különböző generációk életkori jellegzetességeivel komolyan számoló műfaj színházra nevel – színházzal.
 Bagaméry Orsolya és Nyári Arnold a Mézeskalácsház című előadásban |
A feladatukat komolyan vevő csoportok (mert itt is megjelentek már a kuruzslók…) tehát kifejezetten jövőorientált tevékenységet folytatnak. Amellett ugyanis, hogy elmesélnek egy könnyen átélhető, általában nem túl bonyolult (modell)történetet, játékos formában szoktatnak a vitára, a kérdezésre, a gondolkodásra, egymás véleményének meghallgatására és tiszteletben tartására, nem mellesleg pedig az alapvető színházi játékszabályokat is korán tudatosítják a debütáló nézőkben. Akik nem mindig csak a koruk miatt „kezdők”, hanem például azért is, mert esetleg olyan közegből jönnek, ahol még csak nem is harangoztak soha színházról.
A vállalt feladat tehát nem csekély, minél szélesebb körben történő propagálása közérdek: a POSZT utolsó napjaira és a Zsolnay Kulturális Negyedbe száműzött Független Előadó-művészeti Szövetség által szervezett FESZTávon ezért is szántak egy teljes napot a színházi nevelési programoknak a szervezők (a kapcsolódó konferenciáról szóló beszámolónkat ld. itt – a szerk). Két foglalkozáson vettem részt, mindkettőt más okokból tartom értékes, jelentékeny vállalkozásnak.
Az idén húszéves Kerekasztal Színházi Nevelési Központ régi mesét vesz kezelésbe a Mézeskalácsházban: Jancsi és Juliska történetét mondják el, még ha itt – az eredeti Hansel und Gretel nyomán – Jánoska és Margitka kalandjait látjuk is megelevenedni. Bár kézenfekvőnek tűnik, mégis meglep a választás: tényleg érdekelhet és leköthet egy elsőst-másodikost, pláne egy egész osztálynyit a poros Grimm-mese? Naná, de ahhoz máshogy és másról kell szólnia, mint ami a mesekönyvből ismerős. A szüzsé persze változatlan; Hajós Zsuzsa ökonomikus, jól szerkesztett szövegváltozata (dramaturg: Sebők Bori) hűséges a meséhez, s ami miatt mégis feszült figyelemmel követem a történéseket, azok a tegnapi történethez finoman adagolt, nagyon is kortárs jelentésrétegek.
Két, élesen elváló részből áll a foglalkozás. Először egy üres teremben kört formálnak a Kerekasztal drámatanárai és a gyerekek, akiknek a bizalmát villámgyorsan elnyerik a nagyok a Bethlenfalvy Ádám rendező vezetésével moderált célirányos kérdéseikkel. Milyen a jó mese, kinek, minek kell benne szerepelnie – hasonló témák közt mozgunk, a válaszokból pedig körvonalazódik, hogy bár a Facebook-generáció tagjai ülnek előttünk, azért az elvárások nagyon is hasonlóak a húsz, ötven, kétszáz évvel ezelőttiekhez. A jó tempójú első rész második felében a gyerekek aktívan is részt vesznek: a Margitkát és Jánoskát rettegésben tartó gonosz mostoha kérlelhetetlen ellenfeleivé izmosodik a csapat.
Váltás: kis séta, majd egy másik terem, egy másik világ. Sötét, puha, meleg, titkokkal teli térbe lépünk, ősi dallamok szólnak, s itt a résztvevőkből „sima” nézők lesznek: elöl kevés, ám mívesen kidolgozott kellék idézi meg a címbeli mézeskalácsházat. Önként választott száműzetése helyszínén Margitka (Bagaméry Orsolya) és Jánoska (Nyári Arnold) egyszeriben mindent megkap, ami addig hiányzott életükből: meleg étel, kedves szó, tiszta ágy. És egy ijesztően figyelmes nénit (Lipták Ildikó) is, aki egyrészt nagyon hasonlít a maguk mögött hagyott mostohára, másrészt egyre durvább játékokat kezd űzni velük. A gonosz boszorkány persze végül megbűnhődik, ahogy kell, s a gyerekek is máshogy néznek özvegy apjukra a kaland után.
Az előadás túllát a ’Ne bízzunk az idegenekben!’ közhelyén, amikor például elbizonytalanít a jó és rossz egyértelműségével kapcsolatban. Éretten és iróniával közelít a macsó szerepre ösztönösen hajlamos Jánoska és a tiltakozás helyett a lemondó beletörődést választó, de azért a saját tisztánlátására büszke Margitka kapcsolatához. Az előadás beszél mindennapos, magunk által nevelgetett függőségeinkről, arról, hogy tízből kilenc esetben a kényelmesebb utat választjuk a rögös helyett, meg hogy a bólogatás helyett jobb kérdezni.
Ez utóbbiak szóba kerülnek a Krétakör Mobil című, 16-18 éves diákokra fejlesztett kreatív közösségi játékában is. Ez már ízig-vérig mai mese, olyannyira, hogy szinte szóról szóra lezajlott egy fővárosi gimnáziumban: lám, az élet és a művészet kölcsönösen másolja egymást. Egy diák mobiltelefonjával rövid videófelvételt készít egy az illemhelyen lévő tanárnőről, majd feltölti azt egy közösségi videómegosztó oldalra. Óriási a botrány: a megalázott tanár a diák azonnali kirúgását követeli, ám az osztálytársak és a tanárkollégák véleménye erősen megoszlik arról, mi is a teendő ilyenkor.
Ebből az alapszituációból bomlik ki Schilling Árpád rendezésében a hétköznapi demokráciáról meg annak hiányáról a gyakorlatban elmélkedő, pengeéles helyzetjelentés. A jelenlévő diákok – akik éppen egy pécsi színjátszó csapat tagjai voltak, s ez érződött is a kezdeti, ösztönös ellenállásuk gyors feladásában – lehetőséget kapnak arra, hogy a különböző nézőpontokat átérezve-átélve kérdezzenek, vitatkozzanak, majd hozzanak döntést egyetlen konkrét eset apropóján valójában arról, hogyan és miért is érdemes létezniük a világban.
Erős és ügyes a dramaturgia: pillanatra sem engedi elkalandozni a különböző (társadalmi) szerepek között villámgyorsan váltani kényszerülő diákok figyelmét. Ehhez persze szükséges az eseményeket koordináló három felnőtt résztvevő: Romankovics Edit drámatanár mellett két színész, Sárosdi Lilla és Terhes Sándor empátiája és profizmusa is. Aminek kapcsán muszáj beszélni arról, hogy a Krétakör utóbbi években zajló irányváltása mostanra beérni látszik – a színészvezetésben is. Különösen igaz ez Terhes meghatározó, intenzív jelenlétére: élmény nézni bátor, improvizatív, rugalmas és nyitott színészetét, ahogy nagyfokú érzékenységgel és kíváncsisággal közlekedik a kereteiben rögzített, ám lefolyásában és végkimenetelében nyitva hagyott történeten belül.
Az adott sztori felvetette alighanem tipikus válaszok elősorolásától (kirúgás vagy megbocsátás, nyilvános vagy szűk körű felelősségre vonás stb.) azonban jóval messzebbre lát az anyag. Ahogy előrehaladunk a sztoriban, világos lesz, hogy az iskolai mobilhasználat felvetette etikai kérdések erőlködés nélkül érthetők a tantermen kívüli valóságra. A Krétakör alkotói – a csapat új krédójával összhangban – természetesen nem foglalnak állást, viszont kérdések megfogalmazására és feltevésére kényszerítik azt a korosztályt, amit a közélet, a politika, az oktatás egyre inkább csak előre borítékolt válaszok megismétlésére kárhoztat.
A színház a jelen művészete, és hogy ez mennyire így van, azt a Pécsett látott egyszeri, felkavaró befejezés is igazolta. A fikció szerint az iskola új, autoriter módszereket előnyben részesítő igazgatónőt kap, aki a (pécsi diákok „játszotta”) tanári testülettel aláíratná a maga kidolgozta új házirendet, ami poroszos szigorral kezelné a tanulók mobilhasználatát. A többség gondolkodás nélkül aláírja a nyilatkozatot, majd távozik, ám két fiú habozik. Illetve az egyikük másodpercig sem: inkább felmond, de nem asszisztál a diktatúra kiépítéséhez. A másik pedig – immár egyedül a teremben, társai „segítségére” nem számíthatva – közli, hogy nem ért egyet az iratban foglaltakkal. Az igazgatónő alig burkolt, elbocsátással való fenyegetésére aztán a fiú kezében megremegő toll hirtelen odasiklik a papír aljára. Az ajtó becsukódik mögötte, mi meg ottmaradunk a kínzó kérdéssel: hát akkor itt fogunk élni?