A 2004-ben alakult élő kép(zőművészeti) csoport legutóbbi bemutatója Bódy Gábor utolsó munkája, egy nyugat-német felkérésre írt forgatókönyv alapján készült. Az együttes leginkább vizuális színháznak nevezhető; előadásai – többek között: Morfománia (2004), Lepkévé válás (2006), Tükörvilág (2007), Sivatagi templom, Villamos (2008) – a zene, a plasztika, a performansz, az animáció, a videó- és más képtechnika, valamint a színészet elemeinek változó dominanciájú összjátékára épülnek. E munkák stílusát két alkotó, Bérczi Zsófia és Bársony Júlia határozza meg. A Bódy-előadást Bársony Júlia jegyzi.

Jelenet az előadásból. Forrás: port.hu

Bódy szépírói műveiben, kísérleti- és játékfilmjeiben, illetve elméleti munkáiban eredendően és lényege szerint experimentális alkotó volt. Az elsők egyikének számított, aki teoretikus szinten foglalkozott a videotechnika művészi lehetőségeivel és szerepével, s megállapításait a gyakorlatban is tesztelte. Az öngyilkossága előtt öt héttel, 1985. szeptember 10-én befejezett televíziós szövegkönyv is részben erre a technikára készült, de az 1986 elejére tervezett forgatásból már nem lett semmi. Bódy és életműve lassan feledésbe merült. 1987-ben a Valerij Brjuszov azonos című regényéből készült Tüzes angyallal együtt a Psychotechnikum azaz Gulliver mindenekelőtti utazása Digitáliába is megjelent (JAK füzetek 30. száma), ám a két forgatókönyv nem filmesek, hanem színházi alkotók jóvoltából kelt életre. (Az előbbiből például Szikora János rendezett figyelemre méltó előadást Pécsett, 1993-ban.)

Jelenet az előadásból. Forrás: port.hu

A Psychotechnikum a gulliveriádák azon sorába illeszkedik, amelyet – hogy csak magyarokat említsek – Karinthy Frigyestől Szathmári Sándoron át Déry Tiborig s másokig számos író műve alkot. Bódy már egy fiatalkori novellájában, illetve a Kozmikus szem című, befejezetlen filmjében is foglalkozott e témával, de ebben a művében a tér–idő–világmindenség koordinátarendszerében a múlt és a jövő összekapcsolását, a kozmológia művészi kiterjesztését, mindebben az ember szerepét és lehetőségeit összetetten, szuverén költői-filozofikus nyelvi világot teremtve, ugyanakkor átélhető emberi sorsokat is alkotva fejtette ki. A harmadik évezredben játszódó történetben az elidegenedett világtól elforduló Gull találkozik Viviannel, s kapcsolatukból egy ír kisfiú születik, aki aztán 1726-ban Jonathan Swift néven megírja korszakos művét, a Gulliver utazásait.

Jelenet az előadásból. Forrás: port.hu

Nemcsak az időutazás illik a science fiction világába, hanem az anyag atomi és kozmikus dimenziójának egységben láttatása is. E bonyolult mindenség ábrázolására a használatos technikák sokaságát kellett volna mozgósítania. Innen nézve szinte reménytelennek tűnik e történet színházi adaptálása, hiszen a színpad lehetőségei sokkal földhözragadtabbak, mint a filmes-videós-képzőművészeti megközelítésekéi.

Bársony Júlia és társai a Gödör klub rideg-hideg beton bunkerébe helyezték az előadást. A kereszt alakú játéktér két-két átellenes pontján egy-egy vetítőfelület, illetve emelvény látható. Az egyik emelvény Viviané, a másik Gullé, fölöttük helyezkednek el a zenészek. A padlón különböző nagyságú és formájú bádog tepsik – üresen vagy fűvel bevetve, sárral, kővel, illetve homokkal megtöltve vagy óriási orrokra emlékeztető testecskékkel sűrűn „teleültetve”.

Jelenet az előadásból. Forrás: port.hu

Az előadás kezdetén a helyzetével elégedetlen Gull (Géczi Zoltán) szétrugdossa a guruló tepsiket, melyeket aztán sorban játékba hoz. Az emelvényén szinte mozdulatlan pózba merevedő Vivian (Kovács Martina) hosszú ideig csak apró rezdülésekkel reagál a férfi cselekedeteire, illetve hosszú monológjára. A két szereplő között akkor sem alakul ki közvetlen kapcsolat, amikor már ő is lelép a tepsikkel teli térbe. Időnként stilizált szkafanderbe bújnak, s a levegőbe emelkednek, máskor a vetítővászon mögött árnyjátékosként jelennek meg, vagy a kereszt hosszabbik szárán fel-alá vonulnak, miközben a vásznon alakjuk videomanipulált mása látható. A színészek aktivitásával asszociációs kapcsolatba lépő animációs képek-képsorok peregnek a vásznakon. A két ember egyesülésekor lassan egymás felé mozduló tepsikben fekszik Kovács és Géczi. Amikor középre érnek, bejön az előadás alatt többször feltűnő, a technikai személyzetnek vagy a zenészeknek instrukciót adó, a színészeknek segítő rendező, s ő jelenti be Jonathan megszületését.

Az előadás felemás. A színészek hiába próbálnak csaknem szótagolva beszélni, ha a katasztrofális akusztikájú térben az amúgy első hallásra is szinte követhetetlen textusból alig valami jut el a nézőhöz, ugyanakkor a tagolt szövegmondás tempótlanná teszi a produkciót. A tervezők számos erős képet komponálnak, de minden erőfeszítésük ellenére a kivitelezés szegényesnek hat. Maradéktalan élményt a két zenész (Sőrés Zsolt és Bérczi Zsófia) a színészekkel együttlélegző-játszó-éneklő muzsikálása okozott.

A vállalkozást mégis fontosnak tartom, mert az alkotók olyan színházi nyelven fogalmazzák meg elképzeléseiket, amellyel nálunk még kevesen próbálkoznak, illetve előadásuk talán ismét felkeltheti az érdeklődést a korszakos jelentőségű filmes és gondolkodó Bódy Gábor munkássága iránt.

Kapcsolódó cikkeinket és a támogatás adatait a DASZSZ 2009 gyűjtőlapon olvashatják.