NATURA MORTA

Robert Mapplethorpe / Ludwig Múzeum
2012.07.01.

A „csendélet” egyes nyelvekben tükörfordítású szó, hasonlóan lírai, mint a magyarban. A latin népek az élő és élettelen tárgyak ábrázolására a drámai „halott természet”-et használják. Robert Mapplethorpe angolul still life-ot mondott, de valójában natura mortát értett rajta. IBOS ÉVA KRITIKÁJA.

Robert Mapplethorpe: Önarckép
Robert Mapplethorpe: Önarckép
Ha elvonatkoztatunk a tematikától, az a benyomásunk, hogy Robert Mapplethorpe egész életében csendéleteket fényképezett. Előírásszerűen csak a virágos, növényes képeire mondják ezt, pedig ha jól megnézzük a képeit, minden mást is: az emberi arcot, testet, testrészeket – köztük a sajátját –, és igen, a péniszt is azzal a mérlegelő, tudatosan kidekázott aprólékossággal állította be modelljéül, mint egy váza tulipánt. 

Mapplethorpe fotográfiáin minden esztétikus. Nála nincsenek véletlenek és esetlegességek, mert minden kiszámított, így (és főleg) a motívumok kiterjedése és mennyisége, ami inkább kevesebb, mint sem hogy egy hajszállal több legyen. Feszesre vágott, koncepciózus, a reálból stilizáltba tolt beállításain rajta van képzőművészeti múltjának a nyoma, s nem csak a sokat emlegetett klasszikum, de a minimalizáló geometrikus absztrakt jellegzetes vonásai is. 

A kompozíció mellett a másik fontos alkotói elem a megvilágítás módja. Előfordul ugyan, hogy a fény-árnyék hangulatteremtő a fotográfiáin, de ez a ritkább. Többnyire egyenletes megvilágítást alkalmaz (amely aztán hol kontrasztos, hol lágy) azért, hogy témáit érzelemmentes tárgyszerűséggel mutatathassa be, szinte mérnöki precizitással és olyan hűvös távolságtartással, mint egy másik szakma a kőzetmintákat.

Robert MApplethorpe: Ajitto
Robert MApplethorpe: Ajitto
Témavilága nem túl tág, látszólag hagyományos csendéletek, látszólag hagyományos portrék, látszólag aktok. De nem emiatt vált a New York-i művészvilág ünnepelt sztárjává, hanem mert a szexuális szubkultúra, amelybe tartozott, alkotói attitűdjét is meghatározta. Semmi sem vall rá, hogy különbséget tett volna a szép és a csúnya, a vonzó és a taszító, az elfogadott és az elutasított között, mint ahogy nem létezett számára a közmegegyezéses „normális” és az attól eltérő viselkedés különbsége sem. 

Látásmódjára ugyanakkor döntően hatott a klasszikus művészet (a két kultúra nem zárja ki egymást), például a formaadás kidolgozottsága és a kompozíciós arányosság. Ennek az alaki rendnek megfelelően születtek képei, többek között a portrék is. Amelyek ugyancsak szenvtelenek, nyoma sincs bennük a valódi személyiségnek, csupán az Andy Warhol, Isabella Rossellini, Annie Leibovitz, Donald Sutherland nevű ikonokat látjuk, noha rangjuknak megfelelően, nemes címerállatként. Ezektől nagyban különböznek a Patty Smith (valamikori élettárs, majd örök barát) sorozat korai darabjai (1975-től), amelyek - egyedüliként - gyengéd elfogultságot, s bár elemelt, de még a valóságossal kapcsolatot tartó érzéseket mutatnak. Ez az énekesnő részvételével készült filmben (Még mozgásban, 1978. 12’) nyomósan szimbolikusabbá lesz, az egy évtizeddel későbbi portrékon meg teljesen, mert azokon már ő is besorolódik az idolok közé, igaz, sajátosan, a valószínűtlenül hangzó mapplethorpe-i szentimentalizmussal (pl. Madonna-pózban). 

A panteonban persze magának a művésznek kiemelt helye van, s természetesen önarcképsorozata sem identitásproblémával küszködik (inkább sötéten játszadozik vele), hiszen saját, a jót és rosszat a társadalmi elvárások szerint elválasztani nem akaró, az életkorával, nemi irányultságával, de még a halállal is szembenéző személyisége önmaga számára nem probléma, hanem evidencia. Mindezek demonstrálása ma ugyanannyira provokatív (mert a többség számára idegen és ismeretlen világot tár fel), mint a képek keletkezési idején, holott nyíltsága nem is annyira új. Mapplethorpe műveltségére alapozva az is elképzelhető, hogy ismerte a pompeji lakószobák falfreskóit, amelyek a bármilyen nemek közötti szexus hétköznapian természetes megjelenítései – persze, a kereszténység előttről.

Robert Mapplethorpe: Thomas. A képek forrása: Ludwig Múzeum
Robert Mapplethorpe: Thomas (A képek forrása: Ludwig Múzeum)
Kétségtelen, hogy az antik művészet iránti rajongása tényszerűen befolyásolta az életművét. Ezt bizonyítják többek közt megdolgozott szoborfotói, amelyeken a klasszikus testeszményt isteníti, s ennek mintájára komponál majd élőszereplős, gondosan kivitelezett replikákat. (Részint ide tartozik a Lisa Lyon testépítőnőről 1980-ban elkezdett, és Thomasról 1987-ben készített vonatkozó sorozata). Mapplethorpe ideája tehát a görög testfelfogás, a fiatal atléta edzett, anatómiailag tökéletes, szoborba öntött alkata - ám annak ethosza nélkül, hiszen őt csak a matéria érdekli. E két specifikum, a tökéletesség és az érzelemmentesség táplálja tehát Mapplethorpe művészetét, miközben önnön racionalitását is maximalizálja, s a technikai kivitelezést is professzionális szintre fejleszti.

Ebből az intuícióból születtek „fallosz csendéletei” is, amelyek (a fentiekből következően) se pornográfiát, sem pedig erotikát nem tartalmaznak. A virágos fotók valójában ezek pandanjai, mert a tárgy (és annak nyílt elfogadottsága) ugyan változik, de a virágszálak és szirmok hangsúlyozottan asszociatív formái ugyanazt a melankóliát árasztják, mint a férfi és női nemi szervek.

Mapplethorpe-nak sikerült a lehetetlen: a XX. század végén mással össze nem téveszthető fotóssá lennie. A pálya minőségét azonban nem az extrém téma szabja meg - bár művészetének lényegi része -, hanem a szemléletmódhoz illő, kegyetlenül biztos stílusérzék.

A kiállítás 2012. szeptember 30-ig tekinthető meg.
Szerző: Ibos Éva
Kiállítás:  Robert Mapplethorpe
Helyszín:  Ludwig Múzeum, Budapest
Időpont:  2012. május 25 - szeptember 30.

Kiemelt ajánlónk

Augusztus 31-ig látogatható a Czóbel Béla életmű-kiállítás a MűvészetMalomban, Szentendrén. Kritikánkat itt olvashatják.

Tovább a cikkhez
Port.hu