A FESZTáv elnevezésű programsorozat keretében – talán valamiféle alternatívát is kínálva a belvárosban zajló hagyományos, ám változó színvonalon futó, előadásokat értékelő beszélgetésekre – két szakmai eszmecserére került sor. Péntek délután a színházi nevelési szekció tartott mini-konferenciát Társadalmi felelősségvállalás az előadóművészetekben címmel. A moderátorok, Bethlenfalvy Ádám (Kerekasztal Társulás) és Takács Gábor (Káva Kulturális Műhely) kiemelték, hogy egyaránt kíváncsiak a függetlenek és a kőszínházak képviselőinek véleményére olyan témák kapcsán, mint az intézményi koncepció, az integrációs projektek vagy a néző szerepének átgondolása.
 Közönség és előadók a Társadalmi felelősségvállalás az előadóművészetekben című konferencián |
A társadalmi felelősségvállalás túl tág fogalomnak bizonyult az előadók számára, hiszen, ahogy Kaposi László kiemelte, többnyire evidenciaként kezelhetjük azt a tényt, hogy a jó színház mindenképpen betölt valamiféle társadalmi szerepet. Ugyanakkor aktuálisabbnak tűnik az a kérdés, hogy a társadalom mennyiben vállal felelősséget a színházaiért. Hogy aztán pedagógia, színház és társadalom kapcsolata hogyan realizálódik a színházi nevelés kapcsán, azt befolyásolja a befogadó közeg, de talán a szakmában tapasztalható definíciós zavarok is. A beszélgetés nem tett ugyan kísérletet az olyan fogalmak pontosítására, mint a színházpedagógia vagy a színházi nevelés, az azonban hangsúlyt kapott, hogy szükséges megtalálni az egyensúlyt a nevelési-pedagógiai és a színházi-esztétikai vonatkozások között.
Kaposi bevezetője után – amely elvileg alkalmas lett volna arra, hogy valamiféle vitát megnyisson – a társulatok bemutatkozása következett. Olyan ifjúsági programokkal, közösségi színházzal foglalkozó csoportok beszéltek egy-egy produkciójukról vagy alapkoncepciójukról, mint a Nyitott Kör Színházi Nevelési Társulat, a Garabonciás, a Szputnyik vagy a KoMa. A kőszínházak színházi-nevelési elképzeléseit többek között a Kolibri, a Katona József Színház és a debreceni Csokonai Színház mutatta be. A beszámolók kapcsán újfent egyértelművé vált a beszélgetés elején jelzett fogalomzavar: tág értelemben akármilyen, civileket színházcsinálásra buzdító kezdeményezést lehetséges színházi nevelési tevékenységnek nevezni.
 Kaposi László, Bethlenfalvy Ádám és Takács Gábor |
Az egyéni prezentációk révén olyan fontos és érdekes kérdések merültek fel, mint például a demokratikus értékek közvetítése és tanítása, a közösségi játékok célja és haszna, a nézővé formálás vagy a színházi nevelési projektek esztétikai minősége és műalkotásként való létjogosultsága. A hosszúra nyúlt délután első háromnegyedében érdemi vita nem tudott kialakulni, részint azért, mert az előadók láthatóan ismerték egymás tevékenységét és talán számtalan egyéb fórumon megbeszélték már azokat a kérdéseket, amelyek újra meg újra felmerülnek. Másrészt a beszélgetést szűk szakmai összejövetellé tette a civil közönség teljes hiánya. Ha a cél a szakmabeliek egy helyre koncentrálása volt, akkor ez sikerült, de talán nem lett volna tanulságok nélküli olyan hallgatóság jelenléte is, akik a szoros szakmaiságon túlról, azon kívülről is kommentálhatták volna a téma egyes vonatkozásait. (Mindezt pedig elősegíthette volna az, ha a FESZTáv programjai szorosabban össze tudnak fonódni a POSZT főbb eseményeivel, ahogy azt a Krétakörös Gulyás Márton is kiemelte.) Akkor talán konkrétabb válaszokat kaphattunk volna például arra az alapkérdésre, hogy mit jelent a társadalmi felelősségvállalás a színházi nevelési projektek/programok számára.
A másnapi, a FESZ kritikus szekciója által szervezett Csináljuk a fesztivált! című beszélgetésen arra keresték a választ, hogy szerkezeti, tematikus, műfaji, infrastrukturális, esztétikai és politikai szempontból milyen (lenne) az a fesztiválmodell, amely a hazai kulturális életben meghonosodhatna. A Csáki Judit által felvázolt dramaturgia szerint a megszólalóknak félre kellett volna tenni az itthoni tapasztalatokat, és mintegy „tabula rasa” állapotból kiindulva ötletelni a felvetett témáról. A beszélgetés során aztán az alkotók külföldi élményei kapcsán természetesen nem lehetett elvonatkoztatni az itthoni helyzettől, a szakmát jellemző érdektelenségtől, a pénztelenségtől, vagy attól a ténytől, hogy még a magyarországi mainstream színház sem ugyanúgy definiálódik szűkebb hazai és tágabb európai-nemzetközi kontextusban.
 Csáki Judit és Schilling Árpád (A képek forrása: FESZ) |
Az előadók (Schilling Árpád, Jászay Tamás, Büki Dóra, továbbá Lengyel Anna és Szabó György internetes összeköttetéssel, Tompa Andrea és Nánay István elküldött dolgozata révén) célja az volt, hogy a nemzetközi fesztiválokkal kapcsolatos tapasztalataikat megosszák a közönséggel, ezzel pedig akarva-akaratlan párhuzamok vonódtak az itthoni fesztiválokkal, különösképpen a POSZT-tal. Kritikus pontként fogalmazódott meg többek között a fesztiválok definiálása, a jelölés, az értékelés kérdése, a színháziság mibenlétének körülhatárolása, a műfaji fogalmak rugalmassá tétele. Bírálatok hangzottak el a színházi szakma hierarchikusságát (pl. „hivatásosok” kontra „amatőrök”) illetően és a hazai fesztiválszervezés defektjei illetve a nemzetköziségtől való elzárkózás kapcsán.
Következtetések, konklúzió nélkül zárult mindkét beszélgetés. A szervezők saját elmondásuk szerint – és önreflexív módon – a kezdő lépést szándékoztak megtenni azon az úton, amely a saját területükön a helyzet tisztázásához, a megfelelő fogalmak megtalálásához vezethet. Ez a lehetőség felkínálkozik a pozícióját kőkeményen tartó, de szakmailag-tartalmilag olykor felületesnek tűnő POSZT számára is.
A FESZ folytatást ígér. Úgy legyen.