A mesék előtt ott a kutató-szerkesztő előszava, aki még azt is pontosan leírja, milyen könnyedén, közlékenyen, nagy kedvvel adta elő a történeteket Berki János, a családja körében, autóbuszon utazva, a munkahelyén (ahol rászóltak emiatt), és a gyűjtő mikrofonjába egyaránt. Olvassuk a mesemondó élettörténetét is, amelyben Görög Veronika egy-egy kérdéssel, felvetéssel gurítja tovább a mondandót. Sajnálatos módon a rövidített változat került a könyvbe, pedig a mesemondó saját élete: az ötvenes évek magyar társadalmában, cigány közösségében felnövő gyerek, majd a hetvenes években a munkás – vagy inkább szerencséjét próbálgató – fiatalember története van annyira drámai, kor- és társadalomrajz jellegű, mint Csalog Zsolt Kilenc cigány című kötetének szereplőié. 

Magában a huszonöt mesében döbbenetesen sok az ismert történet, motívum, hős. Elsőre szembetűnik az Úgy szeretlek, mint a sót című, amelyben a Lear király középkori eredete kapcsolódik össze A szépség és a szörny meséjével. E két mese sikeres egybefonódása – mint az a kötet végén közölt tipológiai meghatározásokból kiderül – feltehetően kifejezetten Berkinek köszönhető. A három királyfi is két olyan mesetípust kapcsol össze, amely eddig nem ismert vagy legalábbis nem katalogizált. Másutt Grimm vagy Andersen vagy Benedek Elek meséiből villannak fel cselekményvázlatok, motívumok, akár fő-, akár mellékszálként, de azért visszaköszön az Ezeregyéjszaka és helyenként Ázsia is. A szerencsét próbáló szegénylegény ezúttal cigánylegény, természetesen, aki előbb említett társánál talán kissé fatalistább és gyakran szinte szürreális kalandokba is keveredik, mint például A szegény asszony fia esetén, ahol pogácsák potyognak a kiscsikó füléből. Ugyanezen mese kapcsán említendő a másik jellegzetes, aránylag gyakran visszatérő motívum, amely szerint valamely családtag karjába kést vágnak, s ő ekkor indul el a világba. Majd A fiú, aki legyőzi a sárkányt címűben maga a mesélő bandukol hazafelé a világraszóló lagziból, hátán a zsákja megpakolva élelemmel; igaz, hazáig nem jut vele, mert útközben a zsákját kivágják, s elveszti a bizonyítékul szolgáló, szegényes elemózsiát.

A motívumok szabad ötvözése (soha nem tudok megbékélni a gondolattal, hogy kontamináció szóval illetik egyik mesének a másikkal való „fertőzését”), a mesélő saját kis epizódszerepei, a gyakori beemelések a cigány közösség éppen aktuális valós életéből és legfőképpen a nem stabil kompozíciós technika, a motívumok és az epizódok önkényes kezelése zavarba hozza a kutatókat. Hatalmasan hömpölygő megatextusnak tűnik a cigány mesevilág, amely többnyire ellenáll a szigorú kutatási módszereknek, rendszerező kísérleteknek. A kötet végén a töméntelen újszerű és egyedi módon megjelenő motívumot, beemelést, kontaminációt felsoroló tipológiai meghatározások hosszas lajstromát mutatják a renitenskedésnek. A szabad ötleteknek. A meg nem határozhatóságnak mint eredendő formai jegynek. Több katalogizálási rendszer ötvözetéből készíti Görög Veronika a cigány mesék anatómiáját, figyelőn, érzékenyen és sok helyütt magyarázattal. Ennek ellenére maga a kanonizáló gesztus láttán az itthon talán leginkább népszerű A mese morfológiája jár az eszemben, mint egykori kötelező olvasmány, amely kissé száraz kötelező kör is maradt. Ott, Propp művében láthatók kiterítve motívumok és hősök, fordulatok, az orosz formalizmus anatómiai kedvvel boncolgató kiskése alatt, amely számos ponton tanulságos és konklúzió levonására alkalmas részeredményeket produkál, mégis elvész éppen a kötőanyag: a mesélőkedvben feloldódó közlő és hallgatósága, az orális hagyomány rögzítetlensége és rögzíthetetlensége, az elillanás költőisége. 

Tagadhatatlanul hasznos lehet kutatói szemmel a tipológia, mégis, a közvetlenül előtte lévő tanulmány Cigány mese, magyar mese, európai mese címmel minden, a recenzenshez hasonló amatőr olvasó (értem alatta: nem szakértő-kutató és örömmel olvasó) számára is élmény. A cigány folklór tanulmányozása során felmerülő szempontokról ejt többek között szót: hogy mely tájegységgel rokonítható, illetve, hogy egyáltalában önálló kultúrának tekinthető-e (sic!). Ajánlom a tanulmányt olvasásra mindenkinek, aki bármely etnikai, kulturális, nyelvi kisebbséget megértene. Görög Veronika alaposan dokumentált és megnyugtató válasza azon kutatók érvelésével cseng egybe, akik a cigány folklórt önállónak tekintik, ugyanakkor számtalan egyéb – különösen a balkáni – kultúrával rokonítják és az azokkal való hasonlóságából és különbözőségeiből feltérképezik ezt az autentikus, gazdag világot. Különösen érdemes kiemelni a vonzódást a tündérmesék iránt, a fátum erejét, a már említett szabadon vándorló motívumokat, amelyeket ráadásul elárasztanak a modern világ jelenségei és tárgyai, lévén, hogy a cigány mese a közelmúltig élő műfaj volt. De lehet, hogy továbbra is az: például Isabel Fonseca Bury me standing című könyvében többször felhozza a hazugság – mesélés – valóság elegyét, amelyet szerinte főként a mesélőkedv szül a cigány anekdotákban, de még a mai hétköznapi beszédben is. Vagyis a csoda és a hétköznapi valóság keveredéséről van itt szó: olyan fiktív beteljesülések sorozatáról, amelyről csak álmodhat a mesélő, de mesél róla, hogy magát és hallgatóságát lenyűgözze, boldoggá tegye. 

Fogalmam sincs róla, hogy olvashatók-e ezek a történetek kizárólag mesék gyanánt. Azt tudom, hogy a mesélő élettörténetével, a válogatás után közölt tanulmánnyal együtt egyenesen megrázó élményt nyújt egy kultúra, etnikum, folklór minden agyon-intellektualizált kánonunkból kihulló darabja – változó, soha be nem fejezett, elevenen ható történeteivel. Talán még mindig élő testével. Itt, körülöttünk, akár velünk is.