És még innen is volt folytatás, hiszen látnunk kellett, hogy a Halál is fel tud támadni. A Prometheusszal Ridley Scott, a Szárnyas fejvadász és az Alien-tetralógia első részének rendezője azt a kérdést járja körül, van-e újabb Halál a feltámadt halál után. Illetve előtt.
Ugyanis a Prometheus a Nyolcadik utas: a Halál (és így az azt követő folytatásoknak, amelyeket már nem a hetvenöt éves mester rendezett) az előzményfilmje. Épp harminchárom éve volt, hogy útjára indította a pokoli franchise-t, amellyel életre hívott egy csótányszerű, pusztító, nyálkás lényt, aki tojással szaporodik, amely tojásból úgynevezett arctámadók kelnek ki, akik hamar keresnek maguknak egy gazdatestet, amelyben aztán parazitaként kifejlődnek a gazdatest jellegzetességeit viselve magukon, aztán mikor meglepően hamar készek a megszületésre, egyszerűen kirágják magukat onnan. Nincs szemük, nincs lelkiismeretük, viszont van két állkapcsuk tűhegyes tépőfogakkal, ereikben sav folyik vér helyett és tulajdonképpen két céljuk van az életben: az ölés illetve a szaporodás, ami náluk legtöbbször összefügg. Ideális biológiai fegyverek tehát – annak, akinek van erre gusztusa, és mint láttuk a Scott-féle első részben, az amerikai kormány nem az a finnyás fajta.
És ideális horrorfilm szereplő is persze: nem csak azért, mert motivációja egyértelmű, jelleme kristálytiszta, karaktere könnyen mozgatható, hanem azért is, mert rengetegféle félelmet magába olvaszt. Ő az, akitől félünk, ha a halálra, a sötétségre, az ismeretlenre, a legrosszabb rémálmunkra gondolunk. Ő az, akit gyűlölhetünk, csak mert idegen. És aki gyűlöl minket ugyanezért.
Ráadásul, mivel az első részben az utolsó túlélő egy nő volt (a filmtörténet egyik első hősnőjét, Ellen Ripley-t Sigourney Weaver játszotta), akinek tulajdonképp férfivá kellett válnia, hogy legyőzze a hozzá erőszakosan közeledő fallikus fenevadat, a feministák is megtalálták a teremtményben és a filmbeli történésekben a maguk olvasatát. És valóban lehet igazuk, a svájci grafikus, H. R. Giger által kidolgozott nyálkás szörnyeteg tocsog a szexualitástól, és mi más, mint a nők szüléstől való rettegésének megtestesülése, ahogy kirágja magát Ripley hasából rémálmában? De ugyanígy lehetne a rák felől is közelíteni az alien-mítoszhoz. És akkor arról nem is beszéltünk, hogy a központi számítógép neve: Anya.
 Jelenetek a filmből |
Megkerülhetetlen sci-fi és horror klasszikust adott tehát a világnak Scott, amelynek négy folytatását olyan nevek jegyzik, mint James Cameron (az angol Aliens magyarosított verziója lett A bolygó neve: Halál), David Fincher (Alien³ – Végső megoldás: Halál), illetve a francia mester, Jean-Pierre Jeunet (Alien 4. – Feltámad a Halál). A magyar fordítók legnagyobb megkönnyebbülésére nem született további Alien-film. Idáig.
A Baljós árnyak divatot csinált az előzményfilmből, a Prometheus is az, de egyúttal független filmként is igyekszik működni. Scottot ezúttal az első részben felbukkanó fura, ormányra emlékeztető sisakot viselő asztronauta sorsa kezdte el érdekelni, aki az Alien-folklórban a Space Jockey, vagyis magyarul Űrutas nevet kapta. Ennek a két és fél méter magas óriásnak vészjelzését fogta el az az űrhajó, amellyel Ripley-ék utaztak annak idején békésen, hogy megszakítsák útjukat és leszálljanak az éjsötét bolygón. Az óriás az 1979-es Nyolcadik utas: a Halálban már halott volt, mellkasán jókora lyuk tátongott.
A Prometheus első képsoraiban viszont látjuk vélhetően ugyanezt a teremtményt szkafander nélkül, amint egy furcsa fekete, gonoszul tekergőző anyagot vesz magához, vélhetően ugyanezen a bolygón egy hatalmas vízesésnél. A fekete anyag beleivódik, megöli és átalakítja.
A következő képsorokon két tudóst látunk a Földön, akik ősi barlangrajzokon felfedeztek egy térképet, amelyről ők azt hiszik, hogy az emberiséget teremtő űrlények lakhelyéhez való meghívók. Egy többek közt tudósokból álló expedíció kerekedik fel hát az ember földi életének eredetére utaló nyomok után kutatva, mely az univerzum legtávolabbi, legveszélyesebb vidékére vezet, vagyis épp oda, ahol többek közt a halott Űrutas és a sötét anyag várja őket.
 A képek forrása: PORT.hu |
A Prometheusról nehéz úgy beszélni, hogy ne lőjünk le poént, számos meglepetés érheti a mozinézőket megtekintésekor. Ezek egyike például, hogy megjelenik a filmben az eddigi Alien-filmekben sokat emlegetett, de soha nem látott, gonosz, pénzéhes és ostoba Weyland-Yutani Társaság vezére, a haldokló multimilliomos, Peter Weyland, aki nem egyebet vár a teremtőinkkel történő találkozástól, mint halálának elkerülését.
Ha valaki látta a Szárnyas fejvadászt, tudja, hogy ez a szándék nem újdonság a Ridley Scott-univerzumban: a replikánsok ugyenezért akarnak tervezőjükkel szót váltani. Scott a Prometheusban nem csak a Szárnyas fejvadászból emel át ezt-azt, és még csak nem is kizárólag magától lop. Az expedíció tagjai például kísértetiesen hasonlítanak a James Cameron által dirigált A bolygó neve: Halál kommandósaira (akiket ő szintén újrahasznosított a balul elsült Avatarban), de a Végső megoldásból is vesz át történet elemet, ami önmagában nem volna baj, csak mintha sok volna a jóból. A Prometheus fináléjában látott polipra és húsevő növényre egyaránt emlékeztető szörny megint csak ismerős lehet A dolog című John Carpenter-féle horrorklasszikusból, és a megfertőzödött férj figurája, aki titkolja betegségét felesége előtt, valamint az önmagán császármetszést végrehajtó nő sem újdonság: jóindulatúan nevezhetjük főhajtásnak David Cronenberg előtt, különös tekintettel a Paraziták című munkájára. Végezetül a mentőkabin andalítóan giccses természeti képei pedig, amelyek nyilvánvaló kontrasztjául szolgálnak a leradírozott tájú, embertelen sivatagnak, a Zöld szója idevágó képsorait juttathatják eszünkbe.
A Prometheus kegyetlen, véres és több akar lenni, mint egy egyszerű blockbuster. Kár, hogy ez nem sikerül neki. És talán elég lett volna egy egyszerű, kisebb igényű horror/sci-fit levezényelnie az idős mesternek, hagyni ezúttal a filozofikus gondolatokat és művészi motívumhálót másra.
Több akar lenni, hiszen nem véletlenül néz ki a Prometheusban szereplő android (Michael Fassbender játssza zseniálisan) szakasztott úgy, mint Peter O’toole az Arábiai Lawrence-ben, amely filmet magányos óráiban a robot rajongva nézi (itt felmerülhet bennünk, hogy ha David Lean létezik a jövőben, vajon nézhet-e a robot egyszer Ridley Scott-filmeket?). Nem véletlenül kerül elő a főhősnő (lehetetlen eldönteni, hogy Noomi Rapace szerepe, színészi megoldásai, vagy a szinkronhangja, Bogdányi Titanilla modorosabb-e) nyakában lógó kereszt mindig akkor, mikor amúgy is szóba jön a hit, Isten, teremtés kérdése. Nem véletlen az sem, hogy a droidot lepinokkiózzák, vagy az, hogy az űrhajósoknak tojás alakú a sisakjuk a szkafanderen és a többi. És ezek mind jól is állnának neki. Jó, ha van mélysége, másodlagos, harmadlagos jelentésrétege egy horrornak, különösen olyan „előzményekkel”, mint a Prometheus. De sajnos ezáltal más kategóriába is kerül a néző szemében, aki nem néz el rosszul megírt párbeszédeket, ügyetlenül kibontakozó alapkonfliktust.
Mindezzel együtt a Prometheus, ha nem is tud zseniális film lenni, az első öt legjobb előzményfilmben biztosan benne van. Ezekben az avataros időkben pedig örülnünk kell ennek, mint alien a gazdatestnek.