Hommage à Ligeti – Concerto Budapest
2012.06.05.

Mindig a valószerűtlenség érzése fog el, ha arra gondolok, hogy Mendelssohn zseniális Oktettje időben megelőzi Beethoven utolsó vonósnégyesét – vajon milyen érzés lehetett a 17 éves Felix számára úgy komponálni, hogy még élt, üzemelt a bécsi klasszika? MALINA JÁNOS ÍRÁSA.

Az elefántcsonttornyon túl, amelynek lakója volt, vajon hová szerette volna elhelyezni magát? Igaz, ő messze volt, Berlinben – ha nem is olyan messze Bécstől, mint amilyen távol élt a Kolozsváron tanuló, szinte még Mendelssohn-korú Ligeti Bartóktól, akinek a műveit ő minden bizonnyal ugyanolyan alapossággal tette magáévá, mint Mendelssohn a Beethovenéit.

Csalog Gábor
Csalog Gábor

Az UMZE idei születésnapi Ligeti-emlékkoncertje, amelyre Rácz Zoltán irányításával május 28-án került sor a Müpában, a Ligeti 1956-os emigrációja előtt született műveknek szentelte első félidejét. A hangversenynek ezt a felét nagyrészt szóló- és kamarazenei művek töltötték ki Csalog Gábor, Fejérvári Zoltán és Szabóki Tünde előadásában. Ebben a részben kamarazenekarként, majd a másodikban ensemble-ként a Concerto Budapest különböző részhalmazai léptek pódiumra, a második félidőt nyitó brácsa-szólószonátát pedig Dimitri Murrath adta elő.

A hangversenynek különös érdekességet kölcsönzött, hogy az 1956 előtti Ligeti-oeuvre-ön belül az 1945 előtti, tehát a kolozsvári tanulóévek során keletkezett kompozíciókból is ízelítőt adott a program. Nevezetesen három, 1942–43-ban komponált négykezes darab képében, melyeket Csalog és Fejérvári maximális koncentrációval és összecsiszoltsággal játszott. S ha az Allegro, a Vidám induló és a Polifon etűd nem mutatja is Ligetit ugyanolyan teljes fegyverzetben, mint 16–17 éves korában írt művei Mendelssohnt, az mindenképpen világossá válik rajtuk keresztül, hogy bármilyen elementáris és meghatározó erejű élmény volt is Ligeti számára Bartók zenéje, már ebben a zsenge korban is elsősorban utakat kereső művész volt. Vagy másképp fogalmazva: Ligetinek nem volt semmiféle naiv korszaka, vagy ha igen, legfeljebb ennél is korábban, gyermekkorában.

A negyedik négykezes kompozíció, a háromtételes Szonatina már a háború utáni, budapesti időszak termése, 1950-ből. A jellegzetes hangról itt nem annyira a vidám nyitótétel vagy a szinkópás–mikrokozmoszos záró tánc gondoskodik, hanem elsősorban az érzelmes lassú tétel különös, mixtúrás akkordjai. Az ezt követő Invenció már – 1948-as – szólódarab volt Csalog Gábor előadásában, ezt az egy évvel korábbi Két capriccio követte ugyancsak Csalog érzékeny és magabiztos tolmácsolásában – a mű talán az előadott korai hangszeres művek legértékesebbje, improvizációszerű és ritmikailag-tonálisan igen szövevényes első és nyugtalan, sánta ritmusú, igen expresszív második tétellel.

Szabóki Tünde
Szabóki Tünde

Ezután dalok következtek; s a Szabóki Tünde és Csalog által előadott 1952-es Arany- és az 1946–47-es Weöres-dalciklus után csak erősödött az a benyomásom, amely a Szonatina hallgatása közben kezdett kialakulni – tudniillik hogy a „fordulat”, tehát nagyjából 1948 után még egy Ligeti sem tudta magát teljesen kivonni a keményedő-merevedő „követelmények” hatása alól. Az Arany-dalokban a Hollós Máté értő ismertetőjében nevesített Debussy- és Stravinsky-hatások megléte és a megnyilatkozás magabiztossága ellenére is ott lebeg a kényszer-népdalszerűség szelleme, a Weöres-dalokat – gondoljuk meg: 1952-ben már a költő sem lett volna vállalható! – viszont a frissesség, a groteszk és a ráolvasás, a mágia szelleme járta át és tette hallatlanul üdévé. Az előadást pedig Szabóki Tünde páratlanul átélt, a legjobb értelemben vett színészi eszközökkel élővé tett, hangilag és zeneileg is kiemelkedő éneklése avatta eseménnyé.

Mutatis mutatis, az 1951-es, négytételes, kisebb szimfonikus zenekarra írott Román koncertről (tulajdonképpeni címe: Concert românesc) is ugyanazt mondhatjuk, amit az Arany-dalokról: hiába vannak benne remek, szokatlan vagy keményebb pillanatok, mégis érezzük benne az óvatosságot, a nagyobb bajok elkerülésének szándékát; a III., noktürn jellegű tétel édesbús angolkürt-szólóját például nemigen lehet teljesen komolyan venni. Igaz, a zárótételnek a bartóki Concerto V. tételére hajazó felszabadultsága, Somogyi Péter szép népi hegedűszólójával, felhőtlen örömet jelentett.

A második félidő a 90-es évek elején brácsára írt Szólószonátával kezdődött, Dimitri Murrath előadásában. A nagyszabású, katartikus kompozíciót, amíg valaki nem demonstrálja az ellenkezőjét, lényegében játszhatatlannak kell tartanunk – Murrath előadásában a nyitótétel nagy hangszeres recitativója, a II. tétel (Loop) drámai félbeszakadása, a IV. (Prestissimo con sordino) irreális-tündéri-frivol hangja és megannyi más fontos pillanat adekvát módon szólalt meg, a művész adósunk maradt viszont az előadásnak azzal a könnyedségével, amely ideális esetben a legördögibb nehézségű darabok esetében is elengedhetetlen.

Nem okozott viszont csalódást a két hátralevő, emblematikus, nagy mű, a Román koncertet egy évtizeden belül (!) követő Apparitions (1957–59) és az Atmosphéres (1961) előadása. A Rácz Zoltán által vezényelt, Klenyán Csabával is megerősített Concerto Budapest hallatlanul összefogottan, koncentráltan, mégis oldottan és az erőpróbát láthatóan élvezve játszott: teljesítménye állja az összehasonlítást akármelyik, kortárs zenére szakosodott, állandó együttesünkével.

Szerző: Malina János
Helyszín:  Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem,  Időpont:  2012. május 28.