BÚCSÚLEVÉL OSLÓHOZ

Oslo, augusztus

Joachim Trier filmjének hőse egy drogos, de nem ám egy szutykos junkie, hanem egy ironikus humorú, szellemes és művelt fiatal, aki nemrég még a Morning Postban publikált és Adornót olvasott. NAGY V. GERGŐ KRITIKÁJA.

Néhány ránc talán mélyebbnek tűnik, de azért lényegében nem sok minden változott Anders Danielsen Lie búbánatos kölyökképén a Szerzők főszerepe óta: a képességes norvég színész ugyanazt az áthatóan keserves, szemérmesen zavart, s nem ritkán egyenesen a semmibe révedő tekintetet hordozza körbe gusztusos és kulturált oslói kortársai között, mint hat évvel ezelőtt a magánéleti és szakmai téren egyként elbukott, huszonéves író gondterhelt figuráját alakítván. Joachim Trier második rendezése mintha csak az újhullámos frissességű debütáló film komor hősének sorsát fűzné tovább: a volt szerelme után hiába vágyakozó, kedélybeteg literátor egy volt szerelme után hiába vágyakozó, öngyilkos hajlamú ex-drogosként tér vissza az Oslo, augusztusban, hogy egy kellemesen őszies napon nett, ismerős helyszíneken és elcseszett életének romjain végigvánszorogva végül megadja magát a heroin végzetes csábításának.

Anyagos tanmesét ígér, de végül azoktól jókora távolba helyezkedik Trier panaszos hangú, érzékeny drámája – amely nem annyira a függés pokláról, mint inkább az izoláció lélektanáról mesél. Az elvonóról kiszédülő, és a napot rögvest egy szolid öngyilkossági kísérlettel indító fiú tétován kóvályog egykori életének szereplői és díszletei között – visszafogott ölelések, távolságtartó gesztusok, gyanakvón kutakodó tekintetek fogadják, egytől-egyig a terápia előtti állapotának és előéletének kegyetlen mementóiként. Az epizódokból kibomló, természetes sodrású cselekményt újra és újra apró mozzanatok lendítik előre a tragikus végkifejlet felé - legyen szó egy elbaltázott állásinterjúról, egy röpke csörtéről az egykori barátnő szeretőjével, vagy egy ügyetlen csókról a langymeleg házibulin. Anders közben folyvást egykori barátnőjének telefonját hívogatja - kétségbeesetten igyekszik tehát érdemi kapcsolatba kerülni környezetével, de ezen a könnyű, lassan múló, nyárvégi napon jobbára végig egyedül van és egyre inkább magára marad.

Anders Danielsen Lie, Ingrid Olava

Trier hősének fojtogató léttapasztalata sokban azért átélhető, mert Anders idegensége nem csupán a drogfüggés következményeivel, de egy generációs élménnyel is összekapcsolódik. „Harmincnégy vagyok. Nincs semmim. Nem kellek senkinek” – mondja magányos hősünk a családos barátjának, ugyanakkor annak kispolgári életmódjától – netán a boldogságtól – régi non-konform szelleméhez hűen továbbra is undorodik. A felnőttkor rémeivel szembenézni képtelen Anders nem talál semmi értéket és fogódzót a környezetében, saját elvárásainak pedig nem tud megfelelni – de a kicsattanóan egészségesnek és boldognak mutatkozó kortársai is jobbára szomorú tanácstalansággal nyilatkoznak szürkülő életükről. Mindennek fényében pedig nehéz eldönteni, hogy Anders drogfüggősége vajon e kiüresedett és kétségbeesett érzület jele, következménye, netán az oka – vagy éppen a metaforája, amennyiben a cementszínű felnőttkorba lépni olyan, mintha most jönnénk az elvonóról, de már terveznénk az aranylövést.

 

Anders Danielsen Lie (A képek forrása: PORT.hu)

Csendes, érzéki film az Oslo, augusztus: jóllehet már-már Rohmer-t, Eaustache-t idézően bőbeszédű, valójában a legtöbbet a képeivel mond. Finom átélezések, a hang és a kép olykori elválasztása, és intim, remegő kézikamerázás tudósít Anders fojtott, feszült magányáról, vagy épp egy ihletett totál, ahogy hősünk az alkonyi parkban, elhagyottan ébred. Trier kisszámú és szerény eszközökkel teremt markáns atmoszférát – kellemes, kába városképei alatt gyerekkori élményekről szóló narrációval erősíti a fiatalság (sőt, az élet) elmúlta fölötti melankóliát, máskor egy kávéházi üldögélés során kihallgatott mondatokból és elkapott arckifejezésekből komponál néhány perces, önmagában is lenyűgöző városfilmet.

 

S épp számos erénye miatt bosszantó, hogy a film második etapját olykor közhelyes megoldások nehezítik el (lásd például a „betépve a diszkóban” szekvenciát), a szívszorító zárlat pedig fájdalmasan eltúlzott szerepet szán egy zongorának. Az ifjabb Trier remek színészi alakításokkal teli, imponálóan letisztult, csendesen megrendítő mozija megengedő tekintettel nézve afféle szolid remekműnek tetszik – de ha nem feledjük makuláit és olykori szenvelgését, akkor is bizonyítja, hogy rendezője az egyik legpezsdítőbb tehetség a kontinens mezőnyében.

Vö. Farkas Péter: Még egy nap a paradicsomban