ÖSSZETÖRT ÁLMOK ÉSZAKRÓL DÉLRE

19. Titanic Nemzetközi Filmfesztivál
2012.04.22.

A Titanic Filmfesztiválon eddig is voltak rossz filmek és érthetetlenül unalmas, ki tudja, miért és kinek vetített mozik. Mégis, talán most lehetett először érezni a filmes mustrán a halál és elmúlás penetráns szagát. TOROCZKAY ANDRÁS BESZÁMOLÓJA.

Hogy a sajtóvetítésért fizetni kellett, azért gond, mert így az egyszeri sajtómunkás aktuális gazdasági helyzete dönti el, milyen képet lát (és aztán a látottak alapján milyen képet fest) az eseményről. Idén ráadásul sokkal kevesebb filmet vetítettek az újságíróknak. Nehéz úgy tájékoztatni az olvasókat az eseményekről, ha az ember nincs jelen rajtuk, és ha ő maga sem tájékozódhat, mert mondjuk nem fért be a teltházas vetítőterembe. Kár erre több szót vesztegetni, nyilván a szervezők sem jókedvükből hozták meg ezt a döntést, és jövőre kitalálnak valami kedvezőbb felállást, hogy orvosolják a bajt. Vagy nem, és akkor kár volt érted, Titanic.

Beszéljünk inkább a filmekről! Moziban ülni veszélyes, sok szörnyűséget lehet látni, ám annál jobban örül az ember, ha összefut egy-egy váratlan különlegességgel. Ilyen volna például az Oslo, augusztus, amely a fiatal dán-norvég Joachim Trier új filmje. A jó nevű rendező nem ismeretlen alkotó a Titanic közönsége előtt sem, hiszen 2006-os filmjét, a Szerzőket anno bemutatta a fesztivál idehaza is. A számos nemzetközi elismerést besöprő, világot megjárt film után nyilván úgy okoskodott a szerző, hogy győztes csapaton ne változtass. Az akkori film főszereplőjét, forgatókönyvíróját, zeneszerzőjét, operatőrét, de talán még a sminkest is, újabb lehetőséghez juttatta. Ugyanaz a csapat és majdnem ugyanaz a film. Az a film is melankolikus volt, ez is az, az is érzékeny és okos volt, ez is, ott is szó volt irodalmi ambíciókról, itt is. Mindkettőben van valami francia újhullámos íz, ahol a be nem teljesült álmok, elpuskázott szerelmek egy-egy hajnali részeg biciklizésben, fürdőzésben oldódnak csak fel. Szóval talán a forgatókönyv írásakor egy új fájlt nyithatott volna az író. Annak idején Trier egyik kritikusa a Macerás ügyek és a Moszkva tér tengelyére tette az Oslóban játszódó filmet, amelyről az újabb alkotással a norvég rendező mintha egy centit sem akart volna elmozdulni.

Az Oslo, augusztus Anderse egy 34 éves drogos srác, akinek valamikor voltak irodalmi ambíciói, egy ideje tiszta, de meg akar halni, mert elég okos ahhoz, hogy belássa, végérvényesen elszakadt a többiektől. A főszereplő, akit Anders Danielsen Lie remekül alakít, sajnos túl okos, tehetséges, nem tudja magát átadni a boldogságnak. Azt is látja, hogy a boldogság elbutít, andalít, és van akkora arca, hogy azt érezze, valami több kell neki ennél. És van annyi pénze, hogy beszerezze ezt a többet, vagyis a heroint. Ha más nem marad, lop a barátaitól. Sötét hangulatú, komor film, Budapestről is ismerős atmoszférával. Talán csak a végén érezni, hogy a rendező elveszti az arányérzékét, és kissé feleslegesen akar szebb lenni a szépnél, holott az elhagyatott családi házban a lehangolt zongorán való mélabús zenélés nélkül is bőven akadt volna emlékezetes pillanata.

Az északi heroinosokat elhagyva délebbre utazunk. Egy ír parkolóba visz az utunk, a parkoló a tenger mellett fekszik, egyik padján egy középkorú, furcsa férfit látunk, aki egy füzetbe azt a gondolatot írja fel, miszerint „a zavarodottság nem feltétlen alantas állapot”, mögötte egy autó parkol, amelyre vandálok a „pox” szót fújták rá vörös festékkel. Ha nem tudnánk, mit jelent, a sztaki szótára azt dobja ki rá, hogy „rosseb”. És ilyen az egész film. Merthogy az lehet, hogy Írországban ez egy komoly szitokszó, viszont Magyarországon elég nehéz komolyan venni két hajléktalan vergődését, akik nyomorukban azért uszodába járnak. A Leparkolva lehet, hogy komoly problémákról szól, hiszen itt is van drogozás, meg egy minden tekintetben sérült főhős, és lehetne jó és ütős film, hiszen szépek a képek, hangulatos a zene és a színészek majdnem eladják a dolgot. Csak egyrészt az igazi pesti aluljárós hajléktalanokhoz képest a parkolóban, saját kocsijukban alvók problémái nem tűnnek igazán valósnak, másrészt a Leparkolva olyan irtózatosan lassú, öreges és érdektelen, mint egy vásárcsarnokban előtted totyogó bácsika.

Pedig debütáló film: az eddig tévésorozatokat jegyző Darragh Byrne első nagyjátékfilmje. Egy jobb forgatókönyvvel, vagy ennek a forgatókönyvnek egy ihletettebb verziójával talán lehetett volna kezdeni valamit. Így viszont komoly teljesítmény végignézni Colm Meaney, a parkolóban ragadt, titokzatos öregúr – aki ki tudja, miért él a kocsijában, hol futott zátonyra élete – és a fiatal, mindenkinek hazudó, de alapjában véve jófej drogos (Colin Morgan) barátságát, akik ráadásul egy templomi kórust vezető énektanárral is összebarátkoznak (Milka Ahlroth). Bár a színészek vért izzadtak, hogy életet leheljenek a döglött halnál is mozdulatlanabb produkcióba, az mégis egymagában lecsillapítja az ír filmek reneszánszát éljenzők kórusát.

Érdekes mód Colm Meaney, a sokat próbált ír színész - aki a Fegyencjáratot és az Enterprise űrhajót is megjárta már karrierje során, de még mindig játszik nemzetközileg jegyzett, értékes produkciókban - egy másik fiaskóban, egy spanyol filmben is feltűnt idén a Titanicon, ami még rosszabb élmény volt. Történt ugyanis, hogy jelen sorok írója egyedül érezte magát a sötét moziban, a vásznon egy meglehetősen érdektelen dráma pergett, a nézőtéren viszont a közönség a legváratlanabb pillanatokban felnevetett. Nekem sajnos nem sikerült megfejtenem, hogy a műsorfüzetbe miért nyomtatták a Kedves Idegen című film mellé, hogy vígjáték.

Az említett hétpróbás színész, vagyis Colm Meaney, egy ír idegent játszik benne, aki egy Mallorcán lévő isten háta mögötti kis faluba jön, ahol beköltözik egy elhagyatott boltba. Egy árva szót nem tud spanyolul, a falu lakói pedig még annyit se angolul (egyik sem hihető innen, 2012-ből, de lendüljünk tovább). Két fiatallal hozza őt össze a sors, az anyja által elnyomott, amúgy nagyjából süket Biellel (Guiem Juaneda) és egy tüdőbeteg, félárva, félig alvilági, elhanyagolt, könnyű rekreációs drogokkal élő, mellesleg persze azért szép lánnyal. Celia (Natalia Rodríguez) eleinte morcos, aztán összebarátkoznak, együtt hallgatnak Nirvanát (!), miközben a férfi egyre járja az erdőt és polaroid felvételeket készít, amelyeket a falán lévő térképre ragasztgat. A falra pedig a különösen kínos kérdést sem átallja ráírni: Hol lehet ő? Mármint a lány hol lehet, aki már halott - az utolsó fotó helyszíne a férfi számára ismeretlen. Közben a faluban is zajlik az élet, van két bolond rendőr, az egyik vad, a másik jámbor, meg egy magát teherbe ejteni óhajtó nő (Ana Wagener), akibe a szelíden bolond rendőr éppúgy szerelmes, mint Klaus, a német. Ez nem is lenne baj, csakhogy Klausnak is van felesége, meg hát a nő tényleg csak egy gyereket akar. És akkor Celia néger prostival mulató apjáról még szót sem ejtettünk. Mindez lehetne vicces is, szomorú is, de egyik sem. Inkább csak érdektelen.

Ha a végén valamilyen tanulságot kellene levonni, ez lenne: Colm Meaney-nek kívánunk jobb filmeket, a Titanicnak több pénzt, Oslónak több napsütést, a droggal pedig vigyázzatok, fiatalok, mert könnyű rászokni, ha pedig kirándulni mentek az erdőbe, nézzetek a lábatok elé.

Szerző: Toroczkay András
Időpont:  2012. április 13 - 21.
Helyszínek:  Uránia Nemzeti Filmszínház, Toldi Mozi, Örökmozgó, KINO, A38
Megjegyzés:  az NKA-támogatásról egyelőre nincs adat

Kiemelt ajánlónk

Július 27-ig látogatható a Derkovits-kiállítás a Magyar Nemzeti Galériában. Kritikánkat itt olvashatják.

Tovább a cikkhez
Port.hu