Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

SOKK SZÍN

19. Titanic Nemzetközi Filmfesztivál
2012. ápr. 24.
Mivel az idei Titanicon a szokásosnál kevesebb filmet láttam, általánosításokra nem vetemedem. Maradjunk annyiban: elképzelhető, hogy szerencsém volt, nekem a java jutott. KOLOZSI LÁSZLÓ BESZÁMOLÓJA.
Igaz, a javába sorolni egy brutális szerelmi drámát, egy kedves melodrámát, melyben fogyatékkal élők mennek egy spanyol bordélyba és egy vicces horrorparódiát, sokak számára már önmagában arról árulkodhat, hogy kollégámnak, a rossz filmeket kifogó Toroczkay Andrásnak van igaza: a magyar fesztiválhajó süllyedőben van. De a Titanic mindig is ilyen volt, mondhatni ez volt a bája: van benne minden, rózsaszín kínai film, egy kis unalmas Sigur Rós opusz, egy belga dráma, egy japán gusztustalanság és egy kemény szerb film. A szerbek gyártják a világ legkeményebb filmjeit jelen pillanatban: a Klip nem súrolta úgy a nézhetőség határait, de ez is felért egy állcsúcson vágással. Ezen a filmen is érezhetni, mit tett a szerb köz- és öntudattal a délszláv háború: a mozi kegyetlen tudósítás a szerb kamaszok életéről. 
Igazi ellenpontja a kissé mackósan mozgó, kissé esetlen belga dráma, az Hasta la vista, amely engem leginkább a legfrissebb hazai sikerre, az Életrevalókra emlékeztetett. Annak csak egy mozgásában korlátozott hőse van, ennek a filmnek három. Egyikük, a legellenszenvesebb – a sorsát legnehezebben elfogadó Philip – talál egy spanyol kéjszállást, amely a hozzájuk hasonló alakokra szakosodott. Philip egy bot segítségével tud csak netezni, barátai, a kissé hóbortos, mindent nagyítóval néző, majdnem teljesen vak Jozef és a gyógyíthatatlan betegsége miatt kerekes székbe kényszerülő Lars. A közös vállalkozáshoz össze is gyűlt elég pénz a malacperselyben, a dilemmájuk csak az, elmondják-e szüleiknek, hová mennek, illetve hogy ki vigye el őket Punta del Marba? Aki először vállalja a fuvart, visszatáncol, így marad a termetes Claude, akinek elég a szemébe nézni, hogy lássuk, több emberség szorult bele, mint tíz jótékonysági-szervezetes elnökfeleségbe. 
A fogyatékkal élőket viccesen bemutatni, humort csiholni abból, hogy esnek-kelnek, meg sem tudnak ágyazni, a fogukat is képtelenek egyedül megmosni, enyhén szólva necces: a Farrelly-fivérek az egyik véglet – ők annyira nem politikailag korrektek, hogy már ezért képesek vagyunk nevetni alpári vicceiken –, a másik ez a tulajdonképpen nagyon kedves, ugyanakkor a giccstől is elegendő távolságra elhelyezett road-movie. Hőseink útra kelnek és mennek – mindössze ennyi történik. Claude megtanítja nekik, milyen jó a szabadban éjszakázni, a patakban fürdeni, milyen jó, ha hozzánk érnek, de – és ez a film erénye – nem ő a megoldás, nem történik meg az, amire a nézők többsége számít: vagyis Claude nem teszi okafogyottá az utazást. Ahogy az emberi kapcsolatokat, úgy a bordélyt is hihetetlen arányérzékkel és ízléssel mutatja meg a film. Ha csak a szinopszisát olvasnánk, ódzkodnánk megnézni, de ez a film méltó párja a nagy meglepetésre óriási sikernek számító Életrevalóknak. 
A Trollvadász dokumentumfilmnek álcázza magát: alkotói azt akarják elhitetni velünk, hogy talált tekercset, egy Trollvadász igaz történetét látjuk. A horror történetében nem ez az első ál-dokumentum-film: a legkorábbit, a Blair Witch Projectet a norvég alkotók képekben, beállításokban is idézik, hiszen van ebben a filmben is sátorból felvett jelenet, megfordult kamera, hallani itt is a menekülők zihálását. A Rec. vagy a Cloverfield után a műfajkorcs – a mockumentary – már úgy tűnt végóráit járja, de André Øvredal egy pillanatra sem akarja elhitetni, hogy a filmnek bármi köze is lehet a valósághoz. Norvégiában a trollok a gyerekek mitológia-hősei, a boltokban lehet kapni a péniszorrú kis retteneteket, egyikük sem nagyobb egy mókusnál, tehát egy norvégnak már az önmagában az öröm forrása lehet két sör után – és e filmet ki az, aki nem két sör után ül be megnézni -, hogy kicsinálják, trónfosztják a helyi moncsicsit. Ez a troll, melyre magát a hősnek egyáltalán nem érző, egy rosszul fizetet kazánkovács öntudatosságával megáldott Hans veti, persze toronyház magasságú és félelmetesebb a grizzly medvénél. A folyton – kamerájukkal – Hans után loholó hősök összekülönböznek a norvég tájak troll-mentességének mítoszát őrizni kívánó helyi idegenforgalomban utazó potentátokkal is, és végül is ez lesz a vesztük, nem a nyáladzó szörny. 
A legproblémásabb film Ashley Horner szerelmi története, a Brilliantlove. Az érdekes karakter formálásához elengedhetetlen bizarr munkát a lány-hős, Noon végzi: állatokat töm ki, nem is annyira pénzért, mint inkább hobbiból. A kitömésre váró tetemek ott nyugszanak a pasija jégkrémpálcikái mellett. Manchester hobbifotós, aki kép-naplót készít elég sűrűn beálló orgazmusaikról, és egy világvégi garázsban él. A film mintegy kétharmadát kitevő szeretkezéseiket – amelybe persze belefér termetes férfi nemi szerv gondos ápolása, mosdatása és meztelen fürdőzés is – megörökítő képeket Manchester véletlenül elhagyja a kétes George nevű pubban, ahol egy erre a témára szakosodott producer találja meg azokat. A film erőssége a két színész: Nancy Trotter Landry és Liam Browne. Nancy Trotter Landry döbbenetesen hiteles abban a jelenetben, melyben belép pasija kiállítására, és azt árulásként értelmezi (hogyan is másként). Liam Browne pedig kiváló a kivetkőzéssel-levetkőzéssel kiegészített kiállítás-megnyitón. Eléggé nyegle, nem is rokonszenves fazon. A filmmel a legnagyobb baj az, hogy egy percig sem hihető, hogy e két ember között a testi vonzalomnál több is volt: ez nem brilliantlove, csak brilliantfuck. Ám néhány jelenetben (ilyen a búcsújelenet is), és néhány képben (a szeretkezés a garázs tetején) megvillan valami a briliáns rendezőből is.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek