Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

REFLEXBŐL SZÍNHÁZ

Reflex 2 Nemzetközi Színházi Biennálé / Sepsiszentgyörgy
2012. ápr. 9.
A Reflex Fesztivál szerves részét képezi a sepsiszentgyörgyi színházi műhelyek, társulatok produkcióinak programba való beemelése. Általuk is megmutatkozik a hely: a Bocsárdi László rendezte Velencei kalmár sokadjára is gazdag élményt nyújt. VARGA ANIKÓ BESZÁMOLÓJA, 2. RÉSZ.
Az M Stúdió két előadása mozgásszínházba vezeti a nézőt. A Mihai Măniuţiu rendezte Othello és hőn szeretett Desdemonája játékká teszi a szerelem fázisain táncleckék segítségével továbblépdelő páros (Györgyjakab Enikő és Györgyjakab András) történetét: Desdemona a shakespeare-i forgatókönyvet olvasva be is teljesíti azt. A történést a rémálom kerete viszonylagosítja, Desdemona a teret ellepő fehér párnák közül (a halálból) az előadás kezdő képébe áll vissza. 
Gemza Péter Abe Kobo regényére készített koreográfiájának egyetlen díszleteleme egy hatalmas bambuszalkotmány, a külső és belső világ partvonalán ez tartja meg a homokba vájt üreg falát. A homok visszaszorításának sziszifuszi, napi rutinja abszurd életmetaforává válik. Ehhez hasonlóan a kutató-tanár (Veres Nagy Attila) csapdába esése az élet bezáródásának mozdulatait képezi le: véletlenül kerül bele egy kapcsolatba, ami idővel érzelmekkel és jelentéssel telítődik, olyannyira, hogy amikor a falubeli fogvatartók leeresztik a kötelet, értelmezhetetlenné válik számára a szabadság fogalma. A Mint a fagyöngynek azonban pontos dramaturgiája, érzékeny mozgásvilága ellenére sem sikerül megvalósítania, hogy ne biztosítsa be magát akaratlanul is az előre elgondolttal. Nagy Eszter már a férfi jövetele előtt szerelmes mozdulatokkal lakja be a teret, ez a mosoly ül az ajkán, miközben a férfi ereszkedik le a sötétbe – innen nehéz a viszony megtörténésével meglepni a nézőt. Pedig talán épp ez, a nő-férfi történet amplitúdói, alakulása lenne az egyik lehetőség a múló idő felmutatására. Ennek hiányában egyetlen állapot uralja el az előadást, amelynek bármely pontjáról a már tudhatót látjuk.  
A fesztiválon a Tamási Áron Színházzal egy épületben működő Andrei Mureșanu Színház előadását is megnézhettük, Radu Afrim Line Knutzon fiatal dán drámaírónő szövegét vitte színre. A Mai întîi te naşti (Előbb megszületsz) meseszerű, lebegő világában játékos iróniával beszélnek az érzelmi viszonyok bonyolultságáról, arról az inkább melankolikus, mint tragikus érzésről, hogy még a boldognak hitt szerelemben is felüti fejét a hiányérzet. A díszlet a mesés világ szereplőit szomszédos lakások tereiben helyezi egymás mellé: a két jóbaráté egy emeletes ággyal jelölt szoba; a mellettük lakó női testvérpár alakja nem csak a civiles természetességhez képest elrajzoltabb, de a világuk is furcsább (az idősebb, lidércszerű nővér egyenesen egy szalmával bélelt ládában alszik, akár egy tyúk); a szélen lakó gnóm Viktor, akit örökké migrén kínoz, morgolódó, vicces mesealak, a törpeségre és a betegségre berendezkedett környezettel. A román színház mellett a Schilling Árpáddal is dolgozó Osonó Színházműhely munkájába is bepillanthattunk. Az Ahogyan a víz tükrözi az arcot a diákszínjátszás minden nyomát magán viseli, jó és rossz értelemben egyaránt. A jó ebből a játszók lelkes odaadása, fegyelmezett jelenléte – a válás, a szeretetlenség témáját kamaszosan véres fájdalommal körbejáró etűdök azonban inkább moralizálnak a kérdezés helyett. 
A külföldi vendégelőadások közül – a magyarországi nézők számára ismerős HoppArt Korijolánusza és az Örkény Színház János királya mellett – a Compania Sud Costa Occidentale előadása költőiségével ragad meg. Emma Dante rendezése, a La trilogia degli occhiali (A szemüvegek trilógiája) három, egymással lazán összefüggő, önállóan is érvényes részből áll. Az elsőben egy tathoz kötözött hajósinas meséli az élettörténetét: a szüntelen beszéd, akár az örökké hullámzó tenger, fehér habot ver ajkán a nyálból. Az emlékezésben, amely a szárazföldre való száműzetést játssza újra, mind a tenger, mind a part vízióvá válik: O’Spicchiato köztes létben rekedt. A második rész, akár a harmadik, mozgásszínházi történet: két apáca egy átlagos napja elevenedik meg, a reggeli öltözéstől a reménytelen, de soha fel nem adott próbálkozásig, hogy cirkuszi mutatványok sorozatával reakcióra bírjanak egy autista fiút. És a csoda megtörténik: a fiú egyszercsak tökéletesen kapja el a labdát, pörgeti a hullahopp karikát. A harmadik rész egy házaspár életét sűríti koreográfiává az udvarlástól az esküvőn át a gyerekvállalásig, majd az öregkorig, amelyben egymás támasztékai válnak a testek: a visszajátszás kiszámítható linearitását az idős maszkokkal való játék bontja meg. 
A színházi költészet másfajta világába kalauzol Alexandru Dabija rendezése, amely a nagy román mesemondó, Ion Creangă Ivan Turbincă című meséjét veszi alapul. Ennek főszereplője a furfangos, örökké úton lévő Ivan, aki átveri a mennyország lakóit, az ördögöket, de még a halállal is kibabrál, olyannyira, hogy örök életre kárhoztatva kívülreked az időn. S talán ez a mesemondás valódi helyzete, az időn kívüliség (akár pillanatnyi illúziója), amelynek erejét Marcel Iureş elképesztő játékkal érzékelteti. Iureş alakításában a román társadalmi valóság szatirikus állapotrajzát is viszontlátjuk: az általa megelevenített, sima nyelvű Szent Péter alakjából könnyen kiolvasható az intézményes vallásosság képtelen és álszent burjánzása a társadalmi nélkülözés talaján. Miközben Iureş hajléktalan, sokszor érthetetlenül motyorászó, konzervbabját reszkető kézzel kanalazó, az olcsó szeszt meg-meghúzó, ám a mesélés varázsában a talajtól elemelkedő figurája az alig-emberinek tartott szociális periférián lakozók méltósághoz, saját történethez való jogát állítja helyre. 
A Reflex Iureş egyszemélyes színházi előadásával vette kezdetét és a Bulandra Színház kilencedik évét taposó Háztűznézőjével ért véget. Jurij Kordonszkij rendezésében a „teljeséggel hihetetlen történet” nagyszabású előadássá válik, amelyet a karakterek – főként a férfialakok – humora, aprólékos kidolgozása éltet. Podkoljoszin (Cornel Scripcaru), egy tőmondatokban beszélő mamlasz, az ambivalencia rögös útját járja végig – vagy inkább tolja végig őt ezen a szüntelenül pörgő Kocskarjov (Răzvan Vasilescu) – az esküvő rémálmától a kelletlen rászánáson keresztül a szerelem mámorába, hogy végül, az utolsó pillanatban mégis kereket oldjon az ablakon át. Kordonszkij rendezése remek komédia, bár a benne megnyíló, nyomasztó pillanatok – a kiöregedett Zsevakin (Victor Rebengiuc) vallomása a tizenhetedik házasodási kudarcáról – talán erősebben hatottak valamikor. Az idő ilyen munkája nem idegen a színház világától: jó, hogy ez látható, hogy nem fedődik el.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek