Az Orosz Nemzeti Zenekar estje / Budapesti Tavaszi Fesztivál 2012
2012.04.05.

Az Orosz Nemzeti Zenekar koncertjének a fesztivál – megelőző évekhez képest szűkített – programjában központi hely jutott. Az együttes műsorán két, a századfordulón alkotó orosz zeneszerző-zongoraművész darabja szerepelt. UR MÁTÉ CIKKE.

Nyikolaj Luganszkij
Nyikolaj Luganszkij

Az Orosz Nemzeti Zenekar különlegesnek mondatható műsorán két, a XIX. század legvégén együtt induló, ám egymástól igencsak távolra jutó komponista ifjúkori darabja szerepelt.

Rachmaninov 3., d-moll zongoraversenyének indítása a rémületet és bánatot magába foglaló, a megsebzettség hangján megszólaló, sajátos orosz téma. A kezdőtétel fő motívumának felrajzolása után egy ritmikus építkezés kezdődik, mely hosszú virtuóz kadenciába torkollik, mielőtt a téma teljesen elhalkulna. A szólistának szinte teljes a szabadsága a kadencia részben, s a két lehetőség közül ezen az estén kevésbé az emelkedettség, mint inkább a szomorúság irányította a zongorista, Nyikolaj Luganszkij kezét. A hatásos kezdet ellenére a versenymű első felében a figyelmet inkább a vizualitás kötötte le. A zenekari felállás alapvetően a klasszikus elhelyezés fordítottja volt, egymással szembe állítva ezzel az első és második hegedűt. A zenekarban a kezdeti fegyelmezetlenség az ide-oda forgolódásban volt megfigyelhető.

A második intermezzo tétel egyfajta átkötés a fináléra. Az oboa által felvezetett puha, íves melankólia élményszerű extázisba fullad. A tételben érezhető először a szólista igazi dominanciája, s az, hogy a zenekar teljességgel aláveti magát a zongorista akaratának. A karmester, egyben az együttes alapítója, Mihail Pletnyov képes volt egyben tartani a szólóhangszer játékát a kísérettel, s talán jelentős zongora-előadóművészi múltjának köszönhetően kitüntetett figyelemmel tudta kísérni Luganszkijt, határozott és egyértelmű jelzéseket közvetítve a művészek felé. Folytonos az átmenet az utolsó egységbe, amely a téma egy gyorsabb változatát eleveníti fel, majd egy erőteljes, diadalmas középrészbe fut. A motívum a zárlat előtt újra és újra előbukkan. Luganaszkij szugesztívan, koncentráltan és érzelmekben gazdagon kezeli hangszerét, a fáradtság vagy a kimerültség legcsekélyebb jelét sem mutatva. A szólista hasonló alázatot mutat hangszere iránt, mint amilyen egyértelmű alárendelődéssel a zenekar őt követi. A már-már fergeteges virtuozitást az együttes helyenkénti belépési pontatlansága, illetve az egyébként kiegyensúlyozott teljesítményt nyújtó rezek apró hibái csak elvétve árnyékolják.

Mihail Pletnyov
Mihail Pletnyov

A koncert második felében Alekszandr Szkrjabin I. szimfóniáját hallhattuk. A szerző az 1900-as évek elején komponálta művét, egy kulturálisan a nyugati dekonstrukció képviselőinek hatása által megterhelt időszakban, amikor a művészet lételméleti szempontból értékelődött fel. A mű a múlt századelő zenei nyelvébe illeszkedő, azt azonban sajátosan meghaladó kompozíciós kiáltvány. A szerző saját kiáltványa: ima a művészethez.  A hagyományos négy tételes szimfónia keretesen két lassú tétellel egészül ki. Az est első felének zaklatottságát és a zenekar karakteres előadásmódját követően, a szimfónia első tételében az együttes megmutatta, hogy képes az érzelemmel telt apró finom ívek kijátszására is, melyben a fuvolák kaptak kiemelt szerepet. A második és harmadik tétel legfőbb eleme a zenekari hangzás hirtelen változtatása a legcsendesebb piano és a forte között. A szólószerephez jutó klarinét hibátlanul egészítette ki és díszítette fel a vonós alapot. Az oboajáték már sokkal kevésbé megformált, és nemegyszer belépési pontatlanságok is előfordultak. A fontos szerephez jutó crescendók inkább sikerülnek és hatásosabbak, mint a koncert első felében. A második tétel végének halkítása azonban nélkülözi a fokozatosságot és a könnyed finomságot. A negyedik tétel vidám csillogását a fuvola és a harangjáték valósította meg. Az egyébként szokatlanul pontatlanul játszó ütő szólam most érzékletesen teremtette meg a tétel hangulatát. A zenekar vizualitásban megnyilvánuló teátrális játéka a negyedik és ötödik tétel során jelentkezett. A hangszerek kiemelése és a látványosnak ható hangszerkezelés azonban nem ártott a megszólaltatás minőségének. Az ötödik tétel pátosszal telt folyamatos töltekezés, mely előkészíti a finálét, a művészet megdicsőülését. Az utolsó tétel a művészetekről vallott elképzelés erőteljes lenyomata, ahol a szimfonikus hangzáshoz énekhang is társul. A záró egység szövegét maga a szerző írta: óda a megváltó szerepébe helyezett művészetért, ahhoz az Istenhez, akit a nyugat-európai kultúra felmentett a hivatalából.

Érdekes módon, míg a Magyar Rádió Énekkara a szimfónia egésze alatt a színpadon volt, a szólisták, Szvetlana Ignatovics és Makszim Akszenov csak az utolsó tétel előtt foglalták el helyüket, taps-zavarba hozva ezzel a közönséget, és enyhén megbolygatva a szimfónia folytonosságát. Az énekesi teljesítményeket tekintve Makszim Akszenov emelkedett ki erőteljes, jellegzetesen oroszos hangképzésű s ugyanakkor olykor egészen rusztikus hangjával.

Szerző: Ur Máté
Helyszín:  Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem,  Időpont:  2012. március 22.