Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

KÉPEK IDEJE: BACON, FREUD, LYNCH

Gergye Krisztián Társulata: Folyamatos jelen / Trilógia Maraton II/1-2-3, MU Színház
2012. márc. 30.
„Előre elnézést kérünk a valóságunkért” – a Folyamatos jelen második stációjában elhangzó mondat nem éppen túlcsiszolt, de feltétlenül igaz a trilógia mindhárom előadására. KRÁLL CSABA ÍRÁSA, 2. RÉSZ.
Lőrinc Katalin, Gergye Krisztián
Lőrinc Katalin, Gergye Krisztián
A Trilógia maraton középső harmadának előadásait egybenézve elsőként az szúr szemet, hogy – a rendezői, koreográfusi és látványtervezői feladatokat is magára vállaló – Gergye Krisztián nézőpontja performanszról performanszra változik. Különösen szép rajzolatú íve lesz így a sorozatnak, amelyben Gergye Krisztián először önmagát írja körül (Studies of the human body / Francis Bacon), majd hátrébb lépve a frontvonalból a vele szoros szimbiózisban dolgozó alkotótársakat vonultatja fel, de továbbra is a játék keretein belül pozícionálja magát (Meztelen portré / Lucian Freud), végül izgalmas csiki-csukit játszva, részben kívülről, a néző pozíciójából szemléli társai improvizatív, szürreális happeningjét (Abszurd / David Lynch). Ami viszont nézőponttól függetlenül, garantáltan minden önálló stációnak a sajátja, az a személyesség. Hogy aztán ez először és elsősorban Gergyét hozza testközelbe, majd a köré csoportosuló kis alkotóközösségre is kiterjed (egyszerre mutatva fel a személyesség képét egyéni és csoportos szinten) – végső soron részletkérdés. A szándék demonstratív jellege a lényeg. 
A személyesség persze kettős, szorítkozhat magára az emberre, de a test személyességére is, és egyre bizonyosabb, hogy e kettő nem fejthető szét egymástól élesen. Ahogy a csonthoz a hús, úgy tapadnak egymáshoz a különböző személyiség funkciók, egyik sem önálló, kerek valóság a másik nélkül, feltételezik egymást (ami táncosok esetében, azt hiszem, végképp nem szorul magyarázatra). És itt csatlakozik Lucian Freud átvitt és valóságos értelemben is a képbe. Hiszen Sigmund Freud unokájának pszichologizáló röntgenszeme realista festőként is képes volt e „kettős látással” ábrázolni a modelljeit. A test és a lélek analitikus kapcsolatát tükrözni. Freud ugyanis nem idealizálta modelljeit, de nem is rontott akarattal külsejükön, a ránc, az anyajegy, a szeplő ott volt megtalálható a portréin, aktjain, ahol eredetileg is. S hogy a látott és képi valóság analógiája, a performansz címéül választott s Freud által saját vásznaira használt kifejezés, a „meztelen portré” megszülessen, képes volt akár több ezer órát dolgozni egyetlen képen, nem megkerülve, hogy modelljeivel közelebbi (olykor egészen intim) ismeretségbe kerüljön. 
„Őt a test / nem csak úgy önmagában érdekli, a látvány, / hogy szép-e vagy csúnya, persze az is, / hanem hogy mit mutat neki a test a létből, / mit tud a létezésről az anyag. / Mit csinál, amikor magára hagyják, cipőtlenül-ruhátlanul, egyedül?” – verseli Kántor Péter közelmúltban publikált Lucian Freud-ciklusában a tavaly nyáron nyolcvannyolc éves korában elhunyt festőről, mely sorok (Freud és Gergye gondolati átjárhatósága folytán) tökéletesen értelmezik a rendező-koreográfus intencióját is.
De tényleg: mit csinál a test, „amikor magára hagyják, cipőtlenül-ruhátlanul, egyedül?” Lefolyik az ágyról, ha túlsúlyos, maga alá gyűrt lepedőn, elnyúlva, szétvetett lábbal piheg, extrém pózokban tárja fel magát, aprólékosan megfestett, hivalkodó genitáliákkal. Perverz? Provokatív? Vagy tiszta „anatómiai szexualitás”, amit túlfűt az érzékiség?  
Bocsi Eszter, Hoffman Adrienn, Gergye Krisztián. Fotó: Kővágó-Nagy Imre
Bocsi Eszter, Hoffman Adrienn, Gergye Krisztián
Mindez a kérdéskör az első látványos ledöbbenés után azonban egyszerűen értelmetlenné válik, hiszen mint Gergyénél is, sőt nála talán még inkább, az elmúlásnak, a mulandóságnak a testekre piócaként tapadó érzete lesz a legmélyebbre hatoló tapasztalat, ami e performanszhoz szükségképpen társul.  
Gergye azzal a nagyvonalú gesztussal rendez lassúdad testfelvonulást a színpadon, ahogy Freud a festményeiből rendezhetett retrospektív kiállításokat, egyszerre és egy térben lát(tat)va együtt világhíres és névtelen modelljeit. A hosszú, keskeny pódium, amelyre a szereplők ruhában, félmeztelenül vagy teljesen csupaszon késedelmes mozgással feljutnak, és ott közömbös tekintettel az egyik fotogén beállításból a másikba siklanak, egyszerre színpadias kifutó, tüllfüggönnyel borított túlméretezett ágy, berendezett műterem vagy maga a megelevenedett festmény. A hártyavékony szűrt látás – tüllfüggöny – ugyanolyan szolgálatot tesz, mint a pódiumon zajló történések alatt, a játszók által felolvasott (és feltehetően általuk írt és összeállított) vékonyka szövegkönyv, megannyi reflektált idézettel a színpadi helyzetre, a képbeállításokra, a „Frajd bácsik”, Sigmund és Lucian pszichoanalitikus konspirációjára – távolságot teremt és egy másik dimenzióba emeli a testek puszta, vegetatív létezésének látványát. 
Az elején Bakos Éva szürke kiskosztümben, tűsarkúban megágyaz, felráz egy óriási párnát és úgy, ahogy Freud festményein láthatjuk, módszeresen összegyűrögeti a pódiumról attraktívan továbblógó hatalmas, fehér takarót. Gergye – Lucian Freud papírmaszkkal a tarkóján – egy szál zakóban téblábol. Először ő lesz „kép”, majd szép sorban követik a többiek is (Téri Gáspár, Frigy Ádám, Bocsi Eszter, Bánfalvi Eszter, Tárnok Marica, Lőrinc Katalin, Pásztor Tibor, Szakács Ildikó, Hoffmann Adrienn) egyesével, kettesével, hármasával vagy frízszerű alakzatban pózolnak a dobogón. A színpad előterében elhelyezett mikrofonoknál, kisebb szüneteket tartva folyamatosan olvassák hozzá (ki jól, ki rosszul) a többségében gyanúsan saját, kissé a tudatalattiból előhívott töredékes szöveget. Persze van, ahol konkrét eseményekre történik utalás, például a Freud család Berlinből Angliába költözésére a nácizmus elől („népirtá… khm…, népirányítás”), vagy a közönséget fogadó két csahos szőke „kutyalány” esetében, amely nem csak a Freud képein szinte emberi méltósággal felruházott ebekre utal, hanem közvetlenül az előadásra is, Gergye kollégáit is „hűséges kutyáként” jellemezve. Ami az előtérben zajlik, felolvasószínház, ami hátul, örök körforgásban levő testkirakat. S bár Philipp György folyamatosan kíséri zongorán improvizatíve az eseményeket, és a szövegek is többször (csupán) zajhatást keltenek – valamiért mégis a csönd, a súlyos és fájdalmas csönd ennek a performansznak az igazi belső zenéje. 
A Trilógia befejező részében, a David Lynch ihlette Abszurdban aztán felborul a hagyományos színházi rend. A közönség a színpad közepén, egy reflektorokkal körbehatárolt négyszögben gyülekezik, míg a szereplők a székektől lecsupaszított nézőtéren készülődnek. Végig rálátásunk van mindenre, a segítők munkájára, a sürgésre-forgásra, néhány ottfelejtett üres széken felirat, a fellépők nevei – nem kérdés, filmforgatáson vagyunk. Vagyis inkább filmben. Vagy filmszerűen érzésekre és hangulatokra vágott, keresztül-kasul átjárható happeningben. 
Ágens, Tárnok Marica. Fotó: Kővágó-Nagy Imre
Ágens, Tárnok Marica. Fotó: Kővágó-Nagy Imre (A képek forrása: Gergye Krisztián Társulata)
A David Lynch feliratú rendezői szék üres, Gergye gipszből készült portréja néz át szenvtelenül felette. Ez talán jelképesnek is vehető, nem tűnik ugyanis Lynch idézetgyűjteménynek az előadás, inkább filmjeinek, festményeinek abszurdba, szürreálisba hajló sajátos belső világával kokettál. Bár kétségkívül különleges élmény lehet olyan megtervezett akciónak is részese lenni, amilyenben a 2007-ben Párizsban megrendezett Lynch életmű-kiállítás látogatói részesültek, akik pontosan úgy járkáltak a nagyméretű installáció-festmények között, mintha Lynch egyik filmjében, vagy mint egy recenzens fogalmazott, egyenesen a művész „agyában” barangolnának (Mestyán Ádám: Torz. In: Balkon 2007/6). De ez a performansz most nem ilyen. 
A néző persze itt is sétál, sőt helyezkedik, hogy jobban lásson, az előadás kisugárzása azonban a szereplők személyes jelenlétén, fantáziáján és improvizációs készségén múlik. A játék a falak mentén szabadon hagyott U alakú keskeny sávon folyik, oldalanként három-három reflektorállással, de maga a tér teljesen nyitott. A szereplők átjárnak rajtunk, elvegyülnek közöttünk, az átöltözések, sminkelések között és/vagy után ugyanúgy nézik egymást, ahogy mi nézzük őket, amikor játszanak. Gergye szinte végig kívül van a történéseken, csak csodálkozik és figyel. Ezen az estén nincsenek előre rögzített szerepek, mindenki saját magát alakítja. A szerep ugyanis a helyzet maga, azé a helyzeté, hogy meglepetést kell okozni a másiknak, egymásnak, mindannyiunknak. Ha valakiben lenne mersz, most megalapozhatná jövőjét egy párperces rögtönzéssel a közönség soraiból. Elférne az is. Miklós Melániának dramaturgként van: láthatóan kissé feszélyezett, amikor felolvas, de most a drukk is része az apró jelenlétek valóságosságáról szóló performansznak.
Nem tudjuk, mi fog történni a következő pillanatban, ahogy ők sem tudják igazán, ez könnyen levehető a reakciókból, de abból is, ahogy Katonka Zoltán fényfelelős árgus szemekkel figyeli a színpadot, nehogy lemaradjon valamiről. Leginkább talán a záró kép látszik összeállni előre megbeszélt terv szerint, lesz is belőle tömeges (ön)gúnyos démoni kacaj. Ki minikoreográfiát készít (Bocsi Eszter és Hoffmann Adrienn), ki maszekba performál (Bánfalvi Eszter), ki a szavakhoz fordul (Bakos Éva), ki a bábjaihoz (Tárnok Marica), hol intenzívebb, hol erőtlenebb jelenetekkel töltődik fel a tér, a sok apró jelenség mégis különös atmoszférájú vidám-bús varázslattá adódik össze az este folyamán. Ágens láthatatlan újságíróval perel és utálkozik ostoba kérdésein. Téri Gáspár tótágast állva fest saját meztelen hátára pár vonalas grimaszoló arcot, de addig festi újra meg újra, amíg kivehetetlenné válik a kép. Frigy Ádám szomorú bohócként néz szembe velünk, mígnem lassan vér kezd csordogálni szája szegletéből. Bánfalvi Eszter miután befalatozta Gergye portréjával díszített egyszemélyes utolsó vacsoráját (hamburger, süti stb.), hasonlóképpen „vérét hullatja”, de utolsó erejével még beint a NEFMI-nek: nekünk stop, bezzeg a szélsőjobbnak (Új Színház!) szabad az út – olvasható ki a hátára rajzolt jelekből. Furcsa haláltánc lesz ez így a végére, Tárnok Maricát személyesen Gergye menti meg az „önpusztítástól”, kilyukasztva a fejére szigszalagozott nejlonzacskót.  
Fogy a levegő. Valaminek történnie kell.
 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek