Händel: Herkules / Budapesti Tavaszi Fesztivál 2012
2012.03.27.

Kiváló előadást hallhattak, és nem annyira kiválót láthattak, akik ott voltak Händel Herkulesének magyarországi bemutatóján. KOLOZSI LÁSZLÓ CIKKE.

Marcel Duchamp kedvesen zagyva sakk-filmet forgatott Hans Richterrel. A Fényszonáta 64 kockára című munka társalkotója Jean Cocteau volt, továbbá Max Ernst és a tárgyművész Calder. A fénykockák szimbolizálták a sokoldalúságot, a szerencse forgandóságát, a változatlan és változtathatatlan hétköznapokat. E dadaista szonátában Richter egy Duchamp hátára erősített sakktáblán játszik, Cocteau pedig fénytáncot lejt. Nem tudom, Káel Csaba látta-e a 64 világító kocka főszereplésével készült blődséget, mindenesetre Georg Friedrich Händel Herkulesét mintha ezen film ihletésére rendezte volna. Kockákat a Herkulesbe belerendezni legalább annyira nem volt értelme, mint azokra egy filmet felhúzni, de Marcel Duchamp és társai javára szól, hogy egy percig sem vették magukat komolyan. Munkájuk éppen azért is varázslatos – szemben Káel Csaba rendezésével –, mert nem több játéknál: játék a fénnyel, a fényérzékeny anyaggal.

Vashegyi György
Vashegyi György

Káel Csaba vérfagylaló drámát szcenírozott: nála a Herkules egy Szophoklész-mű XVIII. századi értelmezése. Szereplői fénylő kockák közt vergődnek, és ahogy egymással, érzelmeikkel, a díszletelemekkel sem tudnak mit kezdeni. A legtöbbször nem zavarja őket a pár felhalmozott, fénylő kubus, de van, hogy beleakadnak egybe, és megpróbálják arrébb taszigálni. Pedig Händel műve – annak ellenére, hogy Salisbury kanonokja, Thomas Broughton valóban a Trakhiszi nőket formálta drámává (beleillesztve egy betétet Ovidiustól) – nincs híján a kissé szarkasztikus humornak. Némely helyén egészen vaskos darab. Angol kocsmadalokat és olasz népdalocskákat egyaránt magába olvaszt.

Amikor a mű születik, Händelt már leteperték a trágárságtól, a durvaságoktól sem idegenkedő ellenfelei, leteperte a Beggar’s Opera, a konkurencia nyomulása. Az opera birodalmából kivonulván tér meg az oratóriumokhoz. A Herkules sem nem opera, sem nem oratórium, műfaji megjelölése zenedráma (‘musical drama’), vagyis olyan hibrid műfaj, amelyben keverednek az operai és az oratorikus elemek, a népi ízek, dallamok és a szakrális zenei fordulatok. Nem sokkal a Szemelé, tehát egy másik mitologikus darab után, és a Judás Makkebeus előtt születik a mű, nagyon rövid idő alatt, 1744-ben. Állítólag a kanonok úr alig győzte Händel tempóját, aki egyre noszogatta, mikor szállítja már az újabb adagot a librettóból. A komponistának kedvére volt a darab, és éppen azért is, mert elengedhette magát: kevés jobban megírt féltékenységi jelenet van a zeneirodalomban, mint e mű féltékenységet megéneklő kórustétele és kevés meghatóbb apabúcsúztató, mint a  „My father! Ah! methinks I see”.

Händel érzékeny, végtelenül emberi karaktereket formált, s a Herkules áriái mélyebb emberismeretről tanúskodnak, nagyobb bátorságról, invencióról, mint operaáriáinak többsége. Nyugodtan kijelenthetjük, a művet sokra értékelő Vashegyi Györgynek igaza van: fontos darabja a Herkules Händel életműnek. Míg a Szemelé jó példa arra, hogy Händel már Gluck előtt megpróbálkozott a francia, az angol és az olasz stílus ötvözésével, tehát megelőlegezte az operai reformot, e mű arról tanúskodik, hogy a zeneszerző a pszichológiailag megalapozott jellemábrázolás felé haladt. A jellemábrázolás természetesen zenei eszközökkel történik, szereplőkhöz és érzelmekhez társított hangnemekkel, hangzásképpel.

Nem először tűnik fel, hogy ezzel, a jellemek zenei ábrázolásával, Káel Csaba mennyire nem törődik. Nem veszi észre, mi van a kottában leírva az egyes alakokról, vagy legalábbis nem társít ezekhez adekvát mozgásokat, gesztusokat, interakciókat. Félszcenikus rendezései a szövegből indulnak ki, de ezt sem illusztrálják, inkább csak megtámogatják, és még az is megesik, hogy – a rosszul megválasztott díszlet miatt – ellene dolgoznak. Herkules-rendezése most mindenesetre nem zavarta meg azokat, akik a zenét élvezték elsősorban, de színházi élménnyé ez a „semi-szcenirozás” egy pillanatra sem tette az előadást. 

Vizin Viktória
Vizin Viktória

A három felvonás három különböző színben játszódott, az első alapvetően fehérben, a második, melyben a háborúból megtért hőst féltékeny hitvese a kentaur Nesszusz ingébe öltözteti, skarlátvörös lett. Végül a harmadik, melyben a feleség, Déineira (Dejanira) megőrül, ámde elérkezik a megbékélés is, akvárium-zöld. A színpadon egy tucatnál is több kocka világított, ezeket pakolgatták a szereplők vagy a karzat magasából lemászó kórustagok. De csak egyetlen pillanata volt a darabnak, amikor e kockákról kiderült, miért is vannak ott: amikor a megtébolyult hősnő házat épített belőle maga köré. Egyébként még a színpadi mozgások is esetlegesnek, minden koncepciót nélkülözőnek tűntek. Lehettek volna e kockák Herkules oszlopai (bár a műnek semmi köze Gibraltárhoz), lehettek volna, amikor Hüllosz fényfolyamról énekel, tenger, lehettek volna, amikor Déineira az egyre nagyobb sötétségről, kihunyó fényforrások.

Káel Csaba rendezése csupa kihagyott ziccer. Az, hogy Herkulese és Déineirája hitelesen eljátszotta a féltékenységi drámát (alig van ennél jobban megformált házassági perpetvar a zene történetében), s Déineira magában a tépelődést, a kínlódást, elsősorban a féltékeny hitves megformálójának, Vizin Viktóriának és Herkulesünknek, Kovács Istvánnak volt köszönhető. Annak, hogy értették, eljátszották a szituációkat. Vizin Viktória az egyik legtehetségesebb énekesünk: tisztán intonál, rendkívüli magasságokra képes, úgy díszít, ahogy ma a világon kevesen. De nem is elsősorban hangi adottságainak köszönhetően emelkedett a világsztárok közé (játszik a MET-ben, a Scalában), hanem azért, mert kisugárzása, karizmája van. Elementáris erővel formál meg indulatokat. Nem csupán prímán, makulátlanul elénekel egy szerepet, de alakít is: minden kocka, látványelem nélkül, utcai ruhában még hitelesebb lehetett volna. Egyedül a támolygása zavart a féltékenységi jelenetben: mintha ide-oda lökdöste volna egy láthatatlan erő. Kovács István felnőtt, igazodott hozzá: kitört belőle a macsó. Vad volt, méltó párja a nőies, végzetesnek látszó Vizin Viktóriának. Tulajdonképpen feledtetni tudta megkésett belépéseit, s azt is, hogy olykor elveszti a zenekart, lemarad és lelassítja az áriákat, melyek egyébként éppen ezektől az enyhe belassulásoktól lettek olykor hosszadalmasak. Hangjának mélységére látványosan erősített rá, a mine szót úgy zengte ki, hogy csak egyetlen ember nem remegett bele a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben, a rendíthetetlen és kőkemény Déineira.

A féltékenységre akaratlanul okot szolgáltató Iolé szólamát elfogódottan kezdte Szutrély Katalin, de ez az elfogódottság, ez az enyhe hangremegés, nem hogy elvett volna első áriájának megrázó erejéből, inkább hozzáadott: az apját sirató lány fájdalmát átérezve, a közelemben volt, aki könnyekre is fakadt. Szutrély az embert próbáló mű végére ki is fáradt, akárcsak Kovács, ő is fékezte, visszafogta a zenekart. Megyesi Zoltán színesen, érzékletesen énekelte Hülloszt – egy elég fura, konditeremben talán nem idegenül ható, szürke lebernyegben.

A kórus a görög drámák Karát imitálva szólalt meg: a Purcell Kórust rég lehetett ennyire egységesnek, ennyire erősnek hallani. Robusztus erővel szólalt meg a „Jealousy! Infernal pest”, huncut könnyedséggel a legfülbemászóbb „Love and Hymen, hand in hand” (ki tudja miért itt került rá Herkulesre a végzetes ing), stadionok közelébe települt angol ivók hangulatát idézve a „Tyrants now no more shall dread”. (Az énekesek és a kórus most is küzdöttek az angol nyelvvel, érezhetően nem a deklamáció, hanem az volt a fontosabb, hogy kijöjjön a hang, de kétségtelen, hogy kiejtésben is fejlődött az együttes.)

Az Orfeo Zenekar az árokban játszott, a színpad előterében: ám ez segítette az énekeseket az érvényesülésben. A fanfárok így is brutálisan szóltak, az olasz népi dallamokra építő első felvonásbeli zárlat, a harmadik felvonás némely részlete olyan telten, olyan erőteljesen szólalt meg, hogy joggal mondhatta a szünetben egy kolléga, hogy ez világszínvonal.

Ennek a valóban herkulesi erővel bíró darabnak a megszólaltatása Vashegyi György és Vizin Viktória diadalát hozta el. Ezen az estén ők voltak a Herkules oszlopai.

Vö. Mikes Éva: Csillag született 
Végh Dániel: Félig megrendezett majdnem-opera 
Varga Péter: Végre beérett 

Helyszín:  Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem,  Időpont:  2012. március 21.,  Rendező:  Káel Csaba,  Díszlet:  Szendrényi Éva,  Jelmez:  Németh Anikó,  Vezényel:  Vashegyi György,  Szereplők:  Vizin Viktória,  Kovács István,  Szutrély Katalin,  Megyesi Zoltán,  Heiter Melinda,  Cser Krisztián,  Közreműködik:  Purcell Kórus,  Orfeo Zenekar