Kádár, Aczél, Erdős Péter, Palmatex, Bizottság, Beatrice, Cini, vasfüggöny, III/III, megfigyelés és megfigyeltség, ’56, ’89. Bennem nincs nosztalgia, ha a 80-as évekre gondolok - az elején még tervben sem voltam, a végén bölcsödébe jártam, nem érthetem, miről szólt. Vagy mégis? PUSKÁS PANNI CIKKE.
A Természetes Vészek Kollektíva előadását egy konferencia-beszélgetés egészítette ki, amely ékes jelét adta annak, hogy a 80-as évek még túl közel van ahhoz, hogy objektív vizsgálat tárgyává váljon. Meddő viták folytak arról, mikor kezdődik (nem 80-ban?), hol a vége (nem 89-ben?), mintha kötelező lenne leszögezni, minden varázsütésre változott. Ugyanakkor György Péter az értelmezés nehézségeiről beszélt egy nyelvi, retorikai paradigmaváltás miatt, mintegy ellehetetlenítve az egész diskurzus létjogosultságát. De hát beszélünk mi a francia forradalomról is, és arról sem tudunk többet. Konstrukciókat gyártunk, mert a valóság értelmezhetetlen fogalom.
Ezt éppen a konferencia egyik előadója, Kamondi Zoltán bizonyította be. Elmondott egy furcsa történetet a nagymamáról, a babakocsiról, a Margitszigetről és egy csomagról, amit az apa küldött külföldről, és rengeteg akciózás árán eljutott hozzájuk, de sajnos csak játékkatonák voltak benne. A történet végén kijelentette: ez volt a 80-as évek, amely nem mellesleg ’68-ban kezdődött. Hát így kell kisajátítani egy egész korszakról szóló diskurzust. Úgy áll a helyzet, hogy 80-as évekből egyelőre annyi van, ahány embernek van róla egy jó sztorija. Ha engem kérdeznek, az anekdota az értelmezés legnagyobb ellensége.
Végtelenbe zárva, Az ötödik elem, Eleven tér (A kép forrása: Trafó Kortárs Művészetek Háza)
Árvai György
rekonstrukciós kísérlete egyébként szépen példázza azt, hogy a világ nem sokat változott, inkább csak a technika fejlődött. A Végtelenbe zárva ugyanúgy képes minket megszólítani, ahogy ’86-ban az Eleven tér az akkori közönséget. Szabadok most sem vagyunk, csak másként vagyunk megfigyelve.
A két előadás közti legszembetűnőbb különbség, hogy a lényt, vagyis az embert két aspektusból láttatja. Az eleven tér üvegbúrája ezúttal technikai apparátussal egészül ki: a búrát kamera veszi felülről, a felvételt a tér két oldalán ülő nézők egy-egy plazmatévén látják. Nézőkből így válunk megfigyelőkké, ám fontos az is, hogy a plazmatévé képernyőjén a felvétel manipulált, így nem a valóság, hanem annak csak bizonyos részletei jelennek meg. Így látjuk 2012-ből a 80-as éveket, meg az égvilágon mindent.
Góbi Rita testét a technika feldarabolja, részekre osztja és eltorzítja. Arca például hosszú ideig nincs is, szemét fekete ragasztószalag takarja, ahogy fehér papír takarja az üvegbúrán is felül válltól felfelé, így a képernyőkön is csak a test jelenik meg. Góbi izmos, fáslival helyenként eltakart testéről egyébként elég nehéz megállapítani, hogy női test, haját is bőrszínű sapka fedi. A nemtelenség is önmagába zárt állapotot, a termékenység eltűnését hangsúlyozza.
Góbi Rita
Árvai egész tárházát vonultatja fel annak, hogy lehet a testet technikai eszközökkel manipulálni. A kék szaggatott fényű reflektor, amely végigpásztázza az üveget, a képernyőn kifejezetten radarjelzésnek tűnik, az egy pontra irányított reflektor pedig úgy tűnik fel a felvételen, mint egy régi film, amit napfény ért, s előhíváskor kiégett belőle egy darab. A test technikai eszközökkel való átalakítása és meghamisítása a 80-as évekre ugyanúgy jellemző, mint napjainkra, s így az előadásnak ez a pontja a két kor közti határátlépés reprezentációjával azonos.
A Végtelenbe zárva igazi sci-fi. Nemcsak egy bezárt, közszemlére tett emberi testet látunk, hanem minden bizonnyal az utolsó emberi testet, amely mély, hibernált álmából ébred, kis ledlámpákat csatol le magáról, zaklatott remegéssel bejáratja testrészeit, lassan öntudatra ébred. Hogy ember, abban csak akkor kezdünk biztosak lenni, amikor egy kis rejtekhelyen ételt talál, és úgy tömi azt a szájába, hogy majdnem megfullad tőle. Aztán ugyanabból a kis lukból, ahol az ételt találta, rengeteg műanyagzacskót kezd kirángatni. A zacskókban – amennyire ez kivehető – egy régi kor maradványait találja: vörös rózsát, fél pár aranyszínű cipőt, egy fej salátát, egy könyvet. Ám hiába nézi őket, mert képtelen értelmet adni a talált kincseknek, ezért izgatott, sebes mozdulatokkal visszatuszkolja őket a rejtekhelyre.
Góbi Rita. Fotó: Kővágó Nagy Imre
Fontos eltérés a két előadás között a szabadsághoz fűződő viszony is. Míg ’86-ban a Bozsik Yvette által formált karakter megélte a bezártságot, és minden erejét megfeszítve ki akart jutni börtönéből, addig Góbi Rita 2012-ben mintha csak az előadás legvégén kezdene eszmélni. Könnyebb a szabadság útjait keresni, ha pontosan tudjuk, hol kezdődnek a határaink: Góbi karaktere nem akar szabadulni, hiszen hosszú ideig fel sem fogja, hogy be van zárva.
A lény az előadás végén kijut börtönéből. Az üvegbúra magától felemelkedik, de Góbi Rita mozdulatlanul ül alatta továbbra is. A nézőteret meleg, napfényre emlékeztető világítás borítja el, de aki szokott sci-fit nézni, az tudja, hogy ez nem feltétlenül jelent jót, mivel a szereplők ilyenkor szoktak hamuvá égni. Arról nem is beszélve, hogy ez csak lámpafény.
