Richard Strauss: Arabella / Operaház, Budapesti Tavaszi Fesztivál 2012
2012.03.26.

Semmi mínusz semmi, az semmi – énekelte Billy Preston a múlt század hetvenes éveiben, vélhetően anélkül, hogy bármit is megsejtett volna az operaműfaj aktuális válságáról. GÖRÖMBEY G. SZILÁRD ÍRÁSA.

Morten Frank Larsen és sümegi Eszter
Morten Frank Larsen és sümegi Eszter (Fotó: Tomas Opitz)

„Legyen valamid, ha velem akarsz tartani” – folytatta a legjobb napjaiban egy harlemi Rumcájszra hajazó dalnok, a recenzens pedig képzeletben fanyarul együtt tercelhet vele, akár az Operaház új bemutatója alatt is. A lassan csordogáló, ötlettelenül üzembiztos produkció mellett a legutóbbi visszafogott Szinetár-rendezés is kíméletlen radikalizmusával tűnik ki, sőt, a látottak alapján a rendezői színház legelvetemültebb, a koprofágiát is erkölcsi-esztétikai tartalommal megtölteni kész túlhabzásai is elfogadható választási lehetőségnek tetszenek. Nem állítom, hogy mindez egyedül a rendező, Bereményi Géza hibája, hiszen a librettista, Hugo von Hofmannsthal kijelentése dacára az Arabella karakterei és sztorija eredeti formájukban korántsem egyedien izgalmasak, s vígoperai besorolásával szemben a mű cselekménye csak annyi humorforrást hordoz magában, mint egy szóróparcellás temetés, szélvihar idején. Hozzá hasonlóan Richard Strauss is – aki épp a dalmű komponálása során ébredt rá, hogy „legnagyobb ereje a giccs kreálásban rejlik” – a szédelgő feldicsérés bűnébe esett, pedig ezen operája csak foltokban hordoz eredetiséget, újdonságot, kihívást, s így a meghaladni kívánt Rózsalovag messze a későbbi alkotás fölé magasodik.

Az azonban már a rendezőnek róható fel, hogy e szerény hozzávalókból még egy kiadós morzsabulira sem futotta. Pedig dramaturgiailag és lélektanilag valóban érdekes karakterré nőhette volna ki magát a történések valódi gócpontját jelentő, Váradi Zita által megjelenített, altruista Zdenka nadrágszerepe, ahogy akár egész koncepció épülhetett volna a húg-nővér kapcsolatra is, amelynek fontosságára maga a szövegíró is utalt, amikor a címszereplő és testvére viszonyát Carmen és Micaëla kettősségében találta megragadni. A horvát főúrnak ábrázolt Mandryka egzaltált rajongása, s maga a frigy akár a Habsburg Birodalom egykori tartományainak Bécs, s az általa képviselt gondolkodásmód és életforma iránti „gyűlölök és szeretek” jellegű érzéseinek megfestésére is alkalmas lett volna. Az állítólag hamisítatlan Wiener Blut-miliő azonban kimerült bárgyú operettklisék bátortalan és szórványszerű egymásra halmozásában, némi idétlenkedésben és látványos külsőségekben.

Az előadás a műfaj egyik legnagyobb paradoxonjára mégis rámutatott: a nagy, komoly szerepek zömének eléneklésére csak egy meghatározott életkorban, kellő pályaív bejárását követően válik alkalmassá valaki, nagyjából épp akkor, amikor külső és belső érettsége okán önmagától és önmagában már nem feltétlenül képes hitelesen elénk adni a játszott alakot. A címszereplőt megszemélyesítő Sümegi Eszter zseniális és egyedülálló. Amíg énekelni kell. Ám ahogy a hanghoz látvány is társul, már korántsem hihető, hogy Arabella egy komoly érzelmekkel ismerkedő, őszinte szerelemre eddig képtelen, leginkább önmagáért és a szerelemért lángoló, narcisztikus bakfis, akit hirtelen meglep Ámor és a valóság. Így aztán produkciója zeneileg unikális, mialatt szerepformálása egy pártában maradt érett fehérszemélyt mutat, statikus színpadi jelenléte pedig elmarad a kívántaktól.

Miklósa Erika (Fotó: Csillag Pál)
Miklósa Erika. Fotó: Csillag Pál (A képek forrása: Tavaszi Fesztivál)

Ez persze megint lehet a direktor lelkén száradó színészvezetési hiányosság jele is, amelyet okkal feltételezhetünk nyomatékos ürügynek, hiszen az átgondolt és eréllyel képviselt alkotói koncepció hiányának nyomai bőséggel mutatkoznak. Ha át is siklunk az egymás látóhatárán kívülről, a közönség irányába énekelt szerelmi kettősök abszurditásán, rögvest fennakadunk a külhoni énekes alakításán. Úgy tetszik, ha Strauss, akkor vendégjátékos. Ami azonban A rózsalovag, és benne az Ochs bárót alakító Lars Woldt esetében telitalálatnak tűnt, az a mostani igazolásnál, a dán Morten Frank Larsennél teljes fiaskó. Az elragadtatott hölgylátogatók által fessként jellemzett énekes első belépőjétől kezdve a felvonás végéig a létező összes énektechnikai hiányosságot produkálta, az első tíz percben olyan intenzitással, hogy félő volt, nem bírja hanggal a produkció végéig. Magasságai jószerével alig voltak, ha ki is izzadta őket magából, jócskán préselve tette, így biztosan csak a bariton fach kötelező és elvárt gyakorlatait tudta teljesíteni. A bevezető mondatra visszautaló hiányosságot mutatott azonban szerepformálás terén is, mivel vélhetően maga a rendező sem tudta eldönteni, hogy a figurát latabárosra vagy sárdysra vegye-e. Motorikus hőbörgései, személyiségét egyértelműen jellemző egységgé össze nem álló, kedélyes, ám elvétve előforduló bohóckodásai komikusan széttagolttá tették az amúgy is külsőségeiben megragadott figurát.

Mindezt szerencsésen ellensúlyozták az eleinte kissé fakón kezdő, ám utóbb önmaga legjobb képességeiből is ízelítőt nyújtó Váradi Zita megmutatkozásai, amelyhez a Matteót megformáló Pataki Potyók Dániel a reménytelenséggel birokra kelő, fényes líraisága épp a kellő elegyben társult. A szülőket alakító Wiedemann Bernadett és Szvétek László esetében a biztos színpadi és énekművészi megjelenést dicsérhetjük, s az előbbi énekesről szólván mindemellett az elemi erejű vivőerő előtt is fejet kell hajtanunk. Fiakermilli szerepe ujjgyakorlatnak bizonyult Miklósa Erika számára, ennél többet – sajnos – aligha kértek tőle.

A Stefan Soltész dirigálta zenekar – néhány obligát hangszer megszólaltatójának intonációs ügyetlenkedéseitől eltekintve – végig állta a sarat, okosan ellene mondva a Strauss ürügyén esetleg reflexből feltoluló affektálási vágynak. A díszletért és a jelmezért felelős Csikós Attila és Velich Rita tudásukat kizárólag a rendezői intenciók kielégítése érdekében mozgósították, habár ez a látványvilág már az operamúzeumok alagsoraiban is a hátsó, setét sarkokba került.

Vö. Koltai Tamás: Egy félreértés története 
Mikes Éva: A nők operája 
Kolozsi László: Rózsalovag 2. 
- zéta -: Arabella, avagy tanúsítvány a társulati lét szükségességéről 

Rendező:  Bereményi Géza,  Karmester:  Stefan Soltész,  Díszlettervező:  Csikós Attila,  Jelmeztervező:  Velich Rita,  Világítástervező:  Kardos Sándor,  Szereplők:  Sümegi Eszter,  Szvétek László,  Wiedemann Bernadett,  Váradi Zita,  Pataki Potyók Dániel,  Wendler Attila,  Káldi Kiss András,  Egri Sándor,  Miklósa Erika,  Fülöp Zsuzsanna