Íródnak ma szövegek, melyeket nem érezni időszerűnek, s azokat bizonyos vonatkozásokban vonakodunk is kortársinak érteni. Másképp, de ugyancsak túlterhelt a modern és a posztmodern kategóriája is, úgyhogy maradjunk annál, hogy kortárs, azaz élő szerzők műveit mutatták be a VI. Deszka Fesztiválon – amely szempont (az élet és halál vastörvénye alapján) egy pillanat alatt törölni tud a kortársak közül szerzőt és darabját.
 Kovács Lajos Az imposztor címszerepében |
Két klasszikussal nyitottak, Szakonyi Károllyal és Spiró Györggyel, akiknek bemutatták egy-egy híres, emblematikus darabját: az Adáshibát a nyíregyháziak, Az imposztort a Budapesti Kamaraszínház és a Gyulai Várszínház. Az előbbit hagyományosabb, az utóbbit megosztó előadásban láttuk. Az imposztor, azaz a karizmatikus főszereplő, Kovács Lajos környezetében megenyhültek a manírok a színpadon lévő színházban. Igazi feladat azt játszani: az alakított színész jól/rosszul játszik, meg azt, hogy éppen hat rá és szerepmegvalósítására a külső valóság, hogy közelebb kerül a szerepéhez a zseniális partner/rendező miatt, s ettől őszintébb lesz a színpadon. Az első felvonás tartalmazta is e fokozatokat, a másodikban viszont összemosódtak. Ez nem egy fesztiváldarabban visszaköszönt még, s a Tartuffe is folyamatos vonatkoztatási alapként volt jelen. Spiró a nyitó beszélgetésen amúgy elmondta: hiba volt ilyen mértékben a Tartuffe-re komponálnia a szerkezetet, mert már nem ismerik a fiatalok, s így aztán nem érthető teljesen az ő darabja sem.
Attól, ha el kell játszani, hogy rosszul játszanak, falsul énekelnek a színpadon, s ezt sikeresen meg is teszik, a néző még nem lesz boldog, sőt kínban van. Ez történt A tizedik gén esetében (KoMa Társulat, Garaczi László), s kisebb mértékben a Háy János-Lovasi András musicalben is (kaposvári Csiky Gergely Színház, A kéz). Fülsértő sikolyok, kiabálás, rohangálás, hamisság – még ha indokolt is koncepcionálisan, elég lenne belőlük egy csipetnyi, azonban erre építeni egy előadást: túlzás. A KoMa Társulat üdítően hatott egy ideig, indulásakor rendszeren kívüli frissességével, spontán technikáival, szemünk előtt készülő színházával meghatotta a nézőt. Ám mintha ezen a fokozaton meg is rekedt volna: lelkes és dinamikus előadásai félkészek. Néhány a mát telibe találó abszurd, groteszk paródiaelem kivételével nem áll össze az előadásban a magyarság hibás génjének színházi narratívája.
A debrecenieké inkább: ott is a magyarság mibenléte, a taszító-vonzó viszony áll a középpontban a haza iránt (Világvége szerelem), s a helyiek valószínűleg jobban élvezték a Debrecenben híres zenét, a PG-Csoportot is. Az elénekelt, eltáncolt jelenetekből az előadás második felére mégis kikerekedett napjaink Magyarországa, Debrecenje, Deszkája. Életteli kiszólásaikból, a színház itt és most-jából kirajzolódtak legaktuálisabb politikai viszonyaink a zseniális Trill Zsolt darabbeli kocsmájában. Vérbő rendszerkritikát, médiakritikát és politikai szatírát láttunk, hol lírai, hol frivol tónusban. Szűcs Nelli fergeteges komikuma azé a nagy színésznőé, aki előnytelenül is mer kinézni, a legízléstelenebb maskarákat is felveszi, hogy sziporkázzon azokban is. Rájátszásaik, könnyed utalásaik környezetükre, önmagukra („Láttad a Fodrásznőt? Ő is el akar menni.”) némi fodrászkodás közben, vidám, öntudatos, önironikus, vonzó, jól összehangolt csapatnak mutatják Vidnyánszky Attila színházát.
 Zrinyi Gál Vince a KoMa Társulat A tizedik gén című előadásában |
Ahol egyébként sok az orosz-orosz darab, orosz rendező, orosz-ukrán-kárpátaljai szín, hangulat, irányzat, társulatrész. Most is orosz darabot próbálnak, s az egyik este orosz rendezővel beszélgetett dramaturgjuk, Kozma András: Viktor Rizsakovval, aki a színház igazgatóját szóhoz sem engedte jutni egyórás monológjában. Korszerű színházon (sem ő, sem mások) már nem a rendezőit, hanem a színész-, csapat- és darabcentrikus teátrumot értik, némileg ellentmondásosan. Ez volt a válasz a színészből lett színházigazgatókkal folytatott beszélgetésnek arra a kérdésére is, hogy vajon miért erős most ez a tendencia. Alföldi Róbert és Pozsgai Zsolt, bár várták őket és ígérkeztek, színházi elfoglaltságaik miatt mégsem jöttek el a Deszkára. Alföldi helyett dramaturgja, Vörös Róbert állt helyt: miközben beszélt drámapályázatukról, szellemesen érzékeltette például, miként van s egyidejűleg nincs igaza Spirónak abban az ez alkalommal is „kétségbeejtően végiggondolt” véleményében, hogy a magyar színházak nem foglalkoztatnak tartósan, háziszerzőként drámaírót.
Ő maga, azaz Spiró is, természetesen ellenpélda – még ha tragikus bejelentésével indult is a Deszka, hogy éppen most szűnik meg a hely, ahol négy darabját játsszák: a Budapesti Kamaraszínház. A moderátor (és válogató) Vörös István nem is volt könnyű helyzetben, hogy a kortárs dráma-ünnepet, a Deszka Fesztivált innen elindítsa. Enyhén provokatív kérdésével, hogy remekműnek tartják-e klasszikussá vált, széles körben, nemzetközi színpadokon is sűrűn játszott darabjukat, sikerült áthangolnia a mélabús nyitó szólamot. Nem tartották annak, inkább jól megcsináltnak, Spiró elmondta, hogy biztosra ment a jól bevált fogások alkalmazásával: Majornak (kívánságára) sikerdarab kellett. Bizonyos lélektani mélységeket hiányol a darabjából, mondta még. S azt is, hogy meggyőződése: a főhős utolsó monológja nem vált Major gyónásává, önvallomásává, nem lényegült át saját viszonyaival való szembenézéssé.
Kortárs magyar drámákból bőségesen kijut a mai magyar színházaknak, merthogy ez a dolgok normális természete. Adaptációk s új darabok náluk és máshol is bőven szerepelnek a repertoáron, mondta Bérczes László, a kaposvári művészeti vezető. Kigyűjtötte egy lapra, ők miket mutatnak be mostanában: Petőfin (Ferenczi Györggyel kombinálva), Vörösmartyn, Molnár Ferencen, Schwajdán, Szabó Magdán és Egressyn át Tasnádiig. Szomorkásan beismerte egyúttal, hogy az első évadja Kaposváron még nem volt az igazi. Az ide elhozott Háy-Lovasi-darab sem az. A Miskolcra frissen kinevezett Kiss Csaba erősen bizakodott, több darabra szerződteti például Háy Jánost, s váratlan összefüggésekbe, kávéházi környezetbe, civil beszélgetőtársak mellé helyezi majd több alkalommal, hogy szokják és ismerjék meg a miskolciak.
 Jelenet a Period című előadásból |
A vidéki színház Réczei Tamás, a kecskeméti teátrum művészeti vezetője szerint: amikor folyton megkérdezik az utcán, hogy mikor lesz operett. Ám lehet úgy is operettet rendezni, mint Mohácsi János teszi, mondta, amikor faggatták igazgatójával, Cseke Péterrel színházi krédójukról. Meg kell tölteni a nézőteret, főként, ha a városvezetés ellenzéki, íme az újabb definíció. Mindenesetre olyan magasröptű hitvallást még megközelítőleg sem fogalmazott meg egyik magyar színházi ember sem, mint tette azt Rizsakov a második nap estéjén: a színházi tér szakralitásáról, az emberség helyéről, az emberi minőség megőrzésének terepéről, a színház létezésének egyetlen – közönségre orientált, csak vele áramkörbe kerülő – módozatáról. Talán csak Eszenyi Enikő közelítette meg az orosz rendező hevületét meggyőző, komoly, felelősségteljes, sok terhet női méltósággal vivő s ezt képviselő megnyilvánulásában (a megrendítő Period előadás utáni beszélgetésen, ahova saját monológgal ő is beugrott): estéről estére meg kell tölteni az 1200 helyes Vígszínházat. Ők nem kapnak támogatást, sőt. S játszanak teljesítőképességük határán minden este, a hozzájuk tartozó helyeken is, egyensúlyozva azon a határon, ahol a bulvár a művészivel összeér.
Tartalmasak, elgondolkoztatóak, kulturáltak, mértéktartóak, jól összefogottak voltak ezek a beszélgetések az éjszakai balett-teremben Kozma Andrással. A színész-fenoménről keveset, más színházi dolgokról elég sokat tudtunk meg a Szász Zsolt által koordinált kerekasztalon, láttunk-hallottunk alakuló darabot Jászai Mari életéről (Borbély Szilárd, Ráckevei Anna) felolvasó-színházként. Az utolsó napon három előadást és ugyanennyi beszélgetést ültem végig – ha az utolsó, Seress Zoltánnal, már a büfébe is szorult, s a záró ünnepléssel mosódott egybe. A dunaújvárosiak nagyszerű Hulladékát (Maros András darabja), A gyávát és Tasnádi Istvánt emelném ki végül: az ő megrázó, tömény, stilizált East Balkánja zárta a fesztivált a nagyszínpadon, s világított rá, hogy a társadalmi és EU-drámaírói projektben megrendelt idea – színházat adni a tizenéveseknek – felkavaró eredményt hozhat, átütő hatása lehet.
 Jelenet a marosvásárhelyi Bányavirág című előadásból |
És a legvégén, messze nem utolsósorban, az erdélyiekről. Konzultálva más elszánt Deszka-nézőkkel (verseny itt nincs, ami nem baj, ám sajnos közös megbeszélés sem) arra jutottunk, hogy erősek monodrámában (A tér, Marosvásárhely), hosszan, következetesen tudnak figyelmet fenntartani briliáns alakításokkal, lélektani hitelességgel, enyhe stilizációval (Deviancia, Temesvár). És főként: köszönet nekik azért, hogy elhozták Székely Csaba Bányavirágját, amely meghatározó, kisugárzó pontjává vált a hétnek. Ebben a színházban a zene, a tánc, a koreográfia, a tragikum, a paródia, a burleszk, a líra, a lidércesség, a csehovi és a móriczi hangulat úgy szervesül, annyira sallangmentesen, pontosan és természetesen a helyén van, azaz olyannyira sűrűn kitöltött, általa pedig a színházi tér minden értelemben, hogy nehéz utána másképp gondolni el a színházat.