Romeo Castellucci, Socìetas Raffaello Sanzio: Sul concetto di volto nel Figlio di Dio / Hebbel am Ufer, Berlin
2012.05.09.

„Jézus arctalan. Festményeket és szobrokat látok. Festők ezreiről tudok, akik szinte minden idejüket a keresésnek szentelték. Hogy megpróbálják visszaadni a leírhatatlan, szinte láthatatlan arckifejezést: a sajnálat grimaszát.” NÉDER PANNI KRITIKÁJA.

Az idézet Romeo Castelluccitól származik, akinek nagy port kavart színművét először egy 2010-es római fesztiválon mutatták be, akkor még tiltakozás nélkül. A tavalyi párizsi bemutatót keresztény csoportok tüntetése zavarta meg, az egyórás késéssel kezdődő előadás egy ponton félbeszakadt, mivel a közönség soraiban helyet foglaló fundamentalisták bűzbombákat dobáltak szét, majd a színpadra mászva keresztény dalok éneklésébe kezdtek. 

A Sul concetto del volto nel Figlio di Dio (Az arc fogalma Isten fiában) apa és fia kapcsolatáról szól, s arról, hogy a két férfi miként éli meg az öregember fizikai és szellemi leépülését. Az Antonello da Messina festette hatalmas, egész teret betöltő Jézus-portré előtt játszódó előadást több vallási csoport is blaszfémiának minősítette, holott az olasz rendező többször hangsúlyozta, színdarabja mélyen keresztény, amit a negyedik parancsolat („Tiszteld apádat és anyádat, hogy sokáig élj azon a földön, amelyet az Úr, a te Istened ad neked”) ihletett.

A trendi, de átlagos, fehér bútorokkal berendezett, minimalista térben fémvázas lámpák, székek, üvegasztal, kanapé, franciaágy és plazmatévé. A háttérben a fent említett, gigantikus méretű Krisztus-arc. Az apát (Gianni Plazzi) két díszítő vezeti karon fogva a színpadra. Óvatosan a kanapéra ültetik. Fejére fülhallgatót helyeznek. Arcán a tévé agresszívan visszaverődő, villogó fényei. Fehér köntösbe csomagolt mozdulatlanság. Egy idő után öltönyös-nyakkendős férfi lép be a lakásba: a fiú (Sergio Scarlatella). Orvosságot ad az öregembernek. Lábára papucsot. Megtörli az állát. Megcirógatja. Az egyetlen szó, amit értek: Papa. Az előadás olasz nyelvű, de még a jegyre is rányomtatták, a megértéshez nem szükségeltetik nyelvtudás. 

Jelenetek az előadásból
Jelenetek az előadásból
A fiú már menni készül, de az apa dadogó kérlelésére mégis visszafordul. Ledobja a zakót és bilit hoz be a színpadra. Már késő. Az inkontinenciában szenvedő öregember odacsinál a színpad közepére. Lábán csurog le a lé. Köntösén barna foltok. A kanapén is. A fiú mindent feltakarít. Kesztyűs kézzel, birkatürelemmel. Apukát lemossa és átpelenkázza. Az öregember sír. A nézőtéren terjeng az ürülék szaga, a közönség befogott orral ül. Az elmesélhető történet bekakilásokra és átpelenkázásokra korlátozódik. Castellucci hiperrealista, naturalista jelenetábrázolása és időkezelése nyomán válik az eseménysor döbbenetes, megrázó „kukucskaszínházzá”. Mintha átlesnénk a szomszédba, ahol a szokásos esti civódás helyett véletlenül az egyik legkiszolgáltatottabb élethelyzetbe ütközünk. Az ütközés után valószínűleg szemérmesen visszahúznánk a függönyt: jaj, ezt nem akartam, nézek inkább focimeccset. 

A sziszifuszi fenéktörlés, lemosás, takarítás és újrapelenkázás mintha soha nem akarna véget érni. A szégyenében – és persze korából adódóan – remegő bácsi akaratlanul még jobban összekeni a kanapét, majd saját fejét is. Jézus egykedvűen szemléli őket. A fiú tehetetlensége, tisztelete, szeretete, gyűlölete, dühe, csüggedése és kitartása egyetlen gesztusba sűrűsödik: kezében sárga szivacs, melyet a mosdatás egyik pontján az öregember gerincoszlopán, háta kellős közepén állít meg, a mozdulatot hosszú másodpercekig kitartva. 

A következő bekakilásnál kiszakad belőle az üvöltés. Az apa tolókocsiba ülve gurul arrébb. A barna lé lecsorog, a kerekek sötét nyomot húznak a padlón.  Castellucci ezen a ponton szakítja ki a nézőt először az előadásból. Az öregember egy benzineskannából több liter barna löttyöt loccsant magára és a hófehér franciaágyra, majd beleül a közepébe. Bár a stilizáció jelzi: „ne feledjétek, színházban vagyunk!”, a következő pillanatban a hatásos kép uralma alá kerül a közönség: a korábbi emócióbomba erősebbnek bizonyul az önleleplezésnél. A fiú a szétpattanó feszültséget a Jézussal való találkozás során formálja át transzcendens befejező képpé, kapcsolatot teremtve a festménnyel. Fejét a gigantikus arc szájára tapasztja, mintegy néma imában egybeforrva vele. 

A rendező magyarázata szerint az ürülék a mártíromság, az öregember inkontinenciája pedig az én elvesztésének metaforája. Az apa isteni lététől megszabadulva, azt kiürítve lép át a földi világba. Jézus ebben a pillanatban hal meg, keresztre feszítve. Halála mintegy leereszkedés az emberi nyomorúság és nincstelenség szférájába, szenvedései pedig az áldozatvállalás által nagyobb mértékűek, mint amekkorát egy ember képes lenne elviselni. 


Miután kiürül a szín, nyolc kisgyerek ballag be a térbe, tornatermi zsivajt idéző hangaláfestésben. Iskolatáskájukból komótosan repesz- és gránátdarabokat halásznak elő, majd dobálni kezdik a meleg fényben úszó arcképet. A stilizált gránátok hangos puffanással pattannak vissza a szenvtelen, már-már Mona Lisa titokzatosságát idéző portréról, belső asszociációk hadát útnak indítva. Miután elfogy a muníció, egy kisiskolás marad a színen. Lába előtt egy utolsó darab. Hezitál, nyúljon-e érte, dobja-e? Végül nem dobja, eloldalog. 

Az üres színpadon megelevenedhet az arc: a rendező végső attrakcióként szinte megfejthetetlen mechanizmussal bíró vizuális varázslatot teremt. A vászon hullámzik, torzul, hátulján vér és fekália csorog, örvénylik, pulzál a monumentális festmény. Miután lehull a lepel a fémvázról, világító betűk rajzolódnak ki az arc helyén: YOU ARE MY SHEPHERD (a pásztorom vagy). A befejezés előtt kicsivel szinte észrevétlenül tolakodik az előbbi állítást tagadó „NOT” szócska a szavak közé. Szinte beleég a fejbe: nem vagy a pásztorom. 

Castellucci bravúros módon mozgatja meg a fantáziát, elemi szinten túr bele az ember érzelmi világába. Közhelyes volna a vallási, társadalmi, emberi kérdéseket elemezni, mivel a hatás zsigeri és rendkívül szubjektív. Végül azt is be kell vallanom, hogy rég láttam olyan előadást, amelyben egy pillanatig sem tudtam nyakon csípni, pontosan hogyan és mikor hat az adott mű. Akárhogy is, az alig egyórás élmény után borzongva, sokkos állapotban, beszédképtelenül ténferegtem. A rendező szavait hívom segítségül, Romeo Castelluccinak sikerült: visszaadta a sajnálat grimaszát.
 
Szerző: Néder Panni
Cím:  Sul concetto di volto nel Figlio di Dio,  Koncepció, fény:  Romeo Castellucci,  Zene:  Scott Gibbons,  Közreműködnek:  Gianni Plazzi, Sergio Scarlatella, Dario Boldrini, Silvia Costa, Silvano Voltolina