 Fotó: Kozár Edit |
Legalábbis joggal feltételezhető, hogy JOSHA maga az előadó, a lengyel Joanna Leśnierowska, aki dramaturgként, kurátorként, íróként, előadóként a művészet hát- és előterében is otthonosan mozog. Kérdés persze, hogy a táncos a darabban elsősorban önmagáról beszél-e, vagy a vallomásosság mellett egyben általánosabb női portrét is rajzol, alanyának hangsúlyos vonásaként az önreflexiót, az apró dolgok mitikus méretűvé nagyítását mutatva be. Súlyfölösleg, alkatidegen, de mégis kívánt ruhadarab, önmagunk maradéktalan vállalásának lehetősége – a JOSHA című táncelőadás kulcsszavai.
A fent jelzett műfaj pimasz ellenpontja, hogy az előadás éppen hogy nem a közönséggel való szembenézéssel kezdődik, hanem pőrén elnyúlva, mintegy kerekded sellőként látjuk az előadót, mintha napozna, hátat fordítva az őt figyelőknek. Bár nem az arcunkba, vagyis inkább nem arcból kapjuk a provokációt, a fölös kilók merész, mégis végtelenül természetes közszemlére tétele és többek között az azokkal és a nőiséggel kapcsolatos gondolatok megosztása mégis ezt a hatást éri el. Mindvégig fontos marad a test és a benne lakó viszonya, ami egy táncelőadásnál nyilvánvaló, de itt a test egyfajta portrénként is jelen van. Kezdetben egy az egyben jelképezi az ént, hiszen a táncost hátulról látjuk, később ugyan az előadó arca is társul hozzá, de mintha a test és a tekintet, vagyis a test és a lélek között mindvégig feszültség húzódna, előbbiből próbálna kitörni „viselője”. Erre a kényszerített szerepjátékra utal a hosszú, szőke paróka is, amelytől később megszabadul Joanna. Egyúttal a meztelenségtől is, és felölti fekete, rongyos „aligruháját”, a leginkább a XX. század első évtizedeinek fürdőruháit idéző öltözetet (jelmez: Butterfly, Manier).
A látványért felelős cseh Tomáš Morávek fénytervező mindehhez valóban tengerparti atmoszférát teremt: a háttérben, a nézőtérrel szemközt elhelyezett fáradt sárga fényű lámpasorok a napsugárzáshoz hasonlóan aranyozzák be a színpadot, vagy adott esetben vakítják el a nézőt. Az előadás visszafogott eszközökkel dolgozik, mégis vizuálisan erőteljes. Részben a már említett indító atmoszférából, részben a szereplő testi adottságaiból, telt alkatából és a színpadon felvett pozíciójából, részben a darab tiszta, szinte naiv kommunikációjából adódik, hogy talán tudatosan, talán nem szándékosan, de megidézi a kolumbiai festő, Fernando Botero képeinek egyszerű, buja világát. A művész képein hasonló természetességgel léteznek a túlzóan kerekded figurák, amelyeken keresztül esztétizálva, mégis rendkívül kritikusan beszél a valóságról.
 Fotó: Kővágó-Nagy Imre (A képek forrása: L1 Egyesület) |
A JOSHA, bár alapvetően szólódarab, van még egy színpadi szereplője, a zenét szerző és a színpadon elektromos gitárral azt szolgáltató Varga Zsolt. Figurája mindvégig jól látható, ám többnyire nem kap különösebb vagy igazán dekódolható hangsúlyt, így nem kerül igazi partneri kapcsolatba a táncossal. Nem világos, hogy férfiként, emellett hangszerén igen apatikusan, rezdülésmentesen játszó zenészként milyen funkcióval bír Joanna zaklatott női univerzumában, és leginkább szándékosan és elviselhetetlenül fülsiketítő zenei zajkeltése miatt lesz emlékezetes. Néha átsétál a színen, mintha érzéketlenül keresztüljárna a nő életén, a nézőt a fehéren villanó lámpákkal szembevakító záró képben pedig a színpad közepére pozícionálja őt a rendező. A nő húsos valóságosságával szemben a figura rendkívül éteri, mint egy (végül szó szerint) megvilágosodást hozó guru.
Hasonlóan bizonytalanul értelmezhető a mozgásnyelv is, amelyen az előadás megszólal, de sejthető, hogy az alkotó azért ennyire egyszerű, olykor tornagyakorlat-szerű mozdulatokon, bukfenceken és nyújtásokon keresztül „vallatja” szereplőjét, hogy az egyén, az egyes szám első személy ne vesszen el a virtuóz mozgásformák sűrűjében. Mindeközben a néha vaskos és nyers mozdulatok mögül kérlelő, máskor vádló, esetleg szabadulásra vágyó tekintet szegeződik a közönségre. Emlékezetes, amikor Joanna megáll, majd ujjal mutat a nézőtér felé, egyszerre többekre, tehát lényegében senkire, mégis mindenkire. A már említett üzenetet sugallja: a test ketrec, amelyet mi magunk, vagyis a társadalom tesz azzá.
Amennyiben magára a főszereplőre koncentrálunk, Ladjánszki Márta koreográfiája stilisztikailag, gondolatilag igen egységes, vállalt egyszerűsége és közvetlensége, az alkotó ilyen mértékű háttérbe vonulása pedig ma merészebbnek hat, mintha Joshájával a frontvonalban harcolna.