Interjú Kocsis Rozival, a húsz éves győri Vaskakas Bábszínház vezetőjével
2012.02.26.

A győri Vaskakas mostanra az ország egyik legmeghatározóbb gyerekszínházi műhelyévé nőtte ki magát. Kocsis Rozi tizenöt éve vezeti az intézményt. Összegeztünk, beszéltünk mesterekről, utakról, buktatókról, gyerekekről, felnőttekről. És szóba került a nyuszi meg a farkas is. RICK ZSÓFI INTERJÚJA.

Revizor: Tudsz mondani három dolgot, amire a legbüszkébb vagy az elmúlt húsz évből?

Kocsis Rozi

Kocsis Rozi: A városi önkormányzat 1991-ben Győri Városi Bábszínház néven alapította meg a Vaskakast. A mostani társulatból akkor még senki nem volt itt, a Győri Nemzeti Színház báb iránt fogékony művészeiből és erdélyi, újvidéki, miskolci bábművészekből alakult meg a kezdőcsapat. Nem volt egy jelentős bábművészeti műhely. Talán az a legfontosabb az elmúlt húsz évben, hogy nagykorúvá vált, megtalálta a saját művészi útját, és az egyik legjobban képzett társulattal rendelkezik. Sok mester támogat minket művészileg, legutóbb Pelsőczy Réka és Novák Eszter dolgozott velünk, régebben tartott kurzust és rendezett is nálunk Prof. Krzysztof Rau Lengyelországból, vagy Peter Pashov és felesége Bulgáriából. Szakmailag elég izmos társulat és fontos vidéki műhely jött létre Győrben. Persze ez nem ment magától, és ez a második nagyon fontos dolog: amióta igazgató vagyok, folyamatos és rendszeres képzés, önképzés folyik. A színház biztosítja a beszédórákat, a színészmesterség kurzusokat és a különböző workshopokat, amelyek alapján később dolgozunk. Van egy Jászai-díjas bábszínészünk, Ujvári Janka – ezt azért emelem ki, mert bábszínészek a legritkább esetben kapnak Jászai-díjat –, ő tartott nekünk animációs tréningeket is. Hiszek az életfogytig tartó tanulásban, ez egyelőre igazolja is a színházat. Ahol szakmailag jó állapotú a társulat, oda szívesebben szerződnek fiatalok, szívesebben jönnek rendezők. A harmadik pedig: sikerült elérnünk, hogy a korosztályokat tekintve elég széles a repertoárunk. Az Aprók Színháza 0-3 éves korig szól, de van felnőtt bérletünk is. Kicsi a színházunk, sokat kell játszani ahhoz, hogy minden gyerekbérlet lemenjen, de ha sikerül havonta műsorra tűzni egy felnőtt előadást, akkor a pénztárablaknál sorakoznak, hogy be tudjanak jutni. És van egy negyedik dolog, ami ennek a húsz évnek az eredménye, hogy nyitott házként működik a Vaskakas. Kulturális központ és találkozóhely is. Van egy holdudvara, fiatal képzőművészekből, zenészekből, táncosokból, akik szívesen járnak be, akár csak egy kávéra, egy beszélgetésre.

R: Dolgoztok is velük?

KR: Persze, sokan közreműködnek díszletek, bábok készítésében, zeneszerzésben, stúdiómunkálatokban, az egyéb gyerekprogramok, kiállítások szervezésében. Van egy óriási fesztiválunk, a GyőrkőcFesztivál, ez egy nagy, nyári dzsembori, idén már ötödjére rendezzük meg. Ilyenkor az egész város velünk dolgozik. Most talán arra is lesz lehetőség, hogy új épületbe költözzünk, ez lenne a legszebb születésnapi ajándék. Egy olyan központot szeretnénk, ami az iskola és a művelődési ház bizonyos funkcióit egyesíti, de központi szervezőereje a színház. Reménykedjünk, hogy a győri városi önkormányzat ezt meglépi.

R: Vajon miért gondolta bárki is 1991-ben, hogy Győrben feltétlenül szükség van egy gyerekszínházra?

KR: Hosszú ideig az Állami Bábszínház volt az egyetlen gyerekszínház az országban, az ő csoportjaik járták a vidéket, tájoltak. Aztán Pécsett megalakult a Bóbita. És országszerte egyre nagyobb igény lett a gyerekszínházra, amatőr együttesek alakultak. Hogy ’91-ben mit gondolt erről a győri önkormányzat, arról fogalmam sincs, de szerencsés pillanat lehetett. Én akkor még nem voltam itt, Pécsett végeztem az egyetemen, a Bóbitában kezdtem, és hívtak haza – győri vagyok egyébként –, hogy legyek a társulat tagja.

R: Egyre több független bábtársulat, gyerekszínház működik. Ez erősíti vagy gyengíti a pozíciótokat?

KR: Ez nagyon nehéz kérdés. Az új színházi törvény regisztrációs űrlapján ki kellett tölteni egy olyan mezőt, hogy hogyan igyekszünk igényes színházra nevelni a gyerekeket. Leírtam, hogy mi az irányunk, de beleírtam azt is, hogy ehhez szükségünk van akár fenntartói, akár minisztériumi, akár városi segítségre. Tényleg gombamód elszaporodtak azok a Bt-k, akik nagyon olcsón, nagyon gyenge minőségű produkciókkal járják az óvodákat. A szülőknek sem akkora teher a zacskóban összegyűjtött 200 forintokat odaadni a „bábművészeknek”. Sokaknak ez tényleg egy megélhetési forma, mert ehhez nem szükséges engedély, elég, ha valaki számlaképes. Természetesen nem azokról a független társulatokról beszélek, akik jól csinálják. Közülük sokakat látunk vendégül, ott vannak a fesztiválon is, hogy lássa a város, a régió, hogy milyen tehetséges családi bábszínházak, független bábos társulatok léteznek. Én a megélhetési bábozókról beszélek. Nehezen mondom ki, de a többség gagyi és színvonaltalan, sem az irodalmi anyagát, sem a zenei világát, sem a látványát, sem a színészi munka minőségét nem lehet színházként értékelni. Úgyhogy azt tudom mondani, a minőség szempontjából megerősített bennünket (minden megerősít, ami meg nem öl), hiszen sok intézmény el-elkalandozik ezekhez a társulatokhoz, aztán visszatérnek hozzánk, mert látják a különbséget; de a kényelmességi szempontok miatt sajnos konkurenciát jelentenek. Házhoz mennek, olcsón. A gyerekközönség a legkönnyebben szervezhető, mert akármilyen nagy a szegénység és a szociális lecsúszás, a szülők a gyerekekre még mindig áldoznak. És ezek a társulatok beterítik a vidéket, a kis falvakat. Nem attól lesz valami bábszínház, hogy a paraván mögül előbújik a nyuszi és beszélget a gyerekekkel. A gyerekek ennél sokkal komplexebben gondolkoznak, nyitottak, befogadóak, és képesek értelmezni azt is, amiről mi felnőttek ostobán eldöntjük, hogy ezt biztosan nem fogják érteni és élvezni. Talán ha nem rontanánk el őket, szebb jövőnk is lehetne – bár ez kicsit patetikusan hangzik.

R: Szokott ebből vita lenni nálatok, hogy bizonyos témákat vagy egy-egy összetettebb történetet megértenek-e majd a gyerekek?


KR: Sosem a témán vitatkozunk, hanem azon, hogyan dolgozzuk föl. A gyerekeknek mindenről lehet beszélni az öncélú erőszakon, a pornográfián és a politikán kívül. Tudják, mi az, hogy halál, tudják, mi az, hogy anya-apa elvált. Degenerált gondolkodásmód, amelyik kizárólag azt várja a színháztól, hogy andalítson, repítsen el, adjon reményt, és minden legyen rózsaszín. Persze kell ilyen is, de ettől még nem kell lebutítani egy mesét. Egy hülye farkast legyőzni nem olyan nagy dolog. És el is vész az a feszültség, amely építőeleme egy színházi előadásnak. Szokták mondani, hogy a gonosztól nagyon félnek a gyerekek. Hát a gonosztól félni kell, ez egy normális érzés, meg kell élni. A végére persze ezt el kell tüntetni, és ha nem sikerül, azzal nagyon árthatunk, mert tovább dolgozik bennük. Ebben a szülőnek is van felelőssége.

R: Mert elviszi a háromévest az ötéveseknek szóló előadásra, „az én gyerekem nagyon okos” felkiáltással?

KR: Úgy, úgy! Mindig megy a harc a szervezésen. Egy kétéves gyerek az első pillanatban rosszul lesz, ha egy idegen helyen hirtelen minden elsötétül. Pedig még nem is történt semmi. Azt szeretem a legjobban, amikor a gyerek már kimenne, de az anyuka még maradna, mert neki annyira tetszik.

R: Azt látom, hogy az utóbbi években a gyerekszínházak tekintetében szinte teljesen eltűnt a főváros kontra vidék probléma. Sokat játszotok Budapesten, és az összes jegyzett társulat ott van majd’ mindegyik fesztivál gyerekprogramjában. A felnőttszínházi előadások is előszeretettel használnak bábos elemeket. Mintha megváltozott volna a bábszínházak megítélése ahhoz képest, mint amire gyerekkoromból emlékszem. És ez körülbelül le is fedi a ti húsz éveteket.

KR: Egy picit megerősödtünk abban, hogy a bábszínház is színház. Sokáig úgy tekintettek a bábszínházra, hogy az a nagyszínház előszobája, ahol a gyerekek megtanulják a színházi viselkedés modelljét. Lenézett, kisebbnek gondolt műfaj volt, ami erős frusztrációt okozott az én generációmnak. Pedig vannak dolgok, amelyeket bábszínházi nyelven sokkal izgalmasabban lehet kifejezni, mint emberszínházival. Ez egy saját formanyelvvel rendelkező műfaj, nagyon komplex, mert a tánchoz és a képzőművészethez is közel áll. Talán a bábu-baba analógiája miatt gondolták hosszú ideig, hogy ez kizárólag gyerekszínház. Elsősorban tényleg az, de pont a groteszk és az abszurd lehetőségei miatt felnőtt tartalmat is képes kifejezni. Most már egyre jobban érdekli a kőszínházi és az alternatív színházi rendezőket is. Nem feltétlenül csak a báb, hanem a bábos gondolkodás. Persze régebben is születtek olyan előadások, ahol ötvözték a két formát, de mostanában bátrabban nyúlnak ehhez az eszközhöz.

R: Ez minek köszönhető?

KR: A bábos szakma zárt világban élt. Egymást jól ismertük, támogattuk, de a színházi szakma ajtói nem nagyon nyíltak meg előttünk. Mi sem kopogtattunk erőteljesen, de ők sem érdeklődtek igazán. Nem volt felsőfokú iskolája a bábszínészetnek, így nem volt szakmai presztízse sem. És sok esetben igaz volt, hogy képzetlenül, szakmailag nem igazán fölvértezve álltunk föl a színpadra. Aztán elindult a Színművészeti Egyetemen a bábos képzés. 1999-ben végzett az első osztály, bár közülük nagyon kevesen maradtak meg a bábozás mellett. A következő osztály viszont már nagyon határozottan a bábszínészetet akarta tovább csinálni, amikor kijöttek az egyetemről. Azt látom, hogy ők ugyanaz a korosztály, mint a most induló fiatal kritikusi, újságírói, színházszakértői, rendezői nemzedék, a mostani harmincasok, akik végigkísérték ennek az osztálynak az egyetemista éveit. És valahogy egymásra hatva érkezett meg a kíváncsiság a szakma másik oldaláról is.

R: Ebbe az osztályba járt Tengely Gábor, aki négy éve a Vaskakas tagja, és most már főrendezője is. Az ő érkezése új irányt jelentett nektek?

Piroska a Vaskakas Piroska és a farkas (Kis Piros) című előadásában
Piroska a Vaskakas Piroska és a farkas (Kis Piros) című előadásában

KR: Abszolút. Fiatalabb, bátrabb, invenciózusabb. Én hívtam, mert láttam egy felnőtt előadását, és engem teljesen megborított, hogy milyen merészen gondolkodik. És jött, mert nyilván érezte, látta, hogy hasonló szellemiségben gondolkodunk a színházról, mint ő. És hozott magával egy csomó fiatalt, új arcokat, dramaturgokat, rendezőket. Én például – az imént emlegetett frusztrációm okán – soha nem mertem volna odamenni Pelsőczy Rékához, hogy milyen jó volna, ha velünk dolgozna. Ezekhez a lépésekhez nagyon kellett Gábor. Réka öt perc alatt rendezte át az egész színházat és az agyunkat. Se őt, se Novák Esztert nem érdekelte ez a vidéki kishitű nyávogás.

R: Magyar és énekszakos diplomád van Pécsről, színházelméleti a Színművészetiről. Játszol, rendezel. Egy órája beszélgetünk, és nekem ezalatt egyáltalán nem jutott eszembe, hogy egy színházigazgatóval ülök, hanem inkább Kocsis Rozival beszélgetek a Vaskakas Bábszínházról. Miért akartál te igazgató lenni?

KR: Teljesen véletlenül lettem az. Volt egy konfliktus a társulat és az előző igazgató között, mindenkit kirúgtak, és a kirúgott színészek azt mondták, pályázzuk meg a színházat, és egyedül nekem volt olyan végzettségem, amivel lehetett pályázni. De ez csak féligazság, az anekdotának való. Nagyon érdekelt, hogy egy olyan csapatból, amely tele van érdekes, tehetséges, de képzetlen és zöldfülű művészekkel, hogyan lehetne egy meghatározó műhelyt létrehozni. És ehhez igazgatónak kell lenni. Mert akkor én mondom meg, hogy kik jöjjenek rendezni, kik legyenek a mesterek, akikkel együtt lehet dolgozni. Ez a része a mai napig érdekel. Egy jó vezető nem attól jó, hogy mindent ő akar csinálni, hanem hogy a megfelelő embereket veszi maga mellé.

R: Egy kezemen meg tudom számolni, hogy hány színházigazgatótól hallottam ezt a mondatot…

KR: Egyedül mit tud az ember csinálni? Az, hogy egy vidéki bábszínházat kétszer is jelöltek a színikritikusok díjára a legjobb gyerekelőadás kategóriájában, az az én sikerem is, nem?

Szerző: Rick Zsófi