Éheztetés, szomjaztatás, a meleg és az alvás következetes megvonása: hogy lesz mindennek köze a szerelemhez, hacsak nem a Stockholm-szindróma fogalmi mátrixában gondoljuk el azt? Egyáltalán: a szerelem a darab problémája, vagy inkább a hierarchikus, patriarchális társadalmi rend által megszabott szűkös női identitás-lehetőségek?
Sorin Militaru rendezése mindkét kérdéssel foglalkozik. A Thália Színházban vendégszereplő marosvásárhelyi előadás olyan Kata-történetet állít elénk, amely szerelemmel kezdődik és hatalmi viszonnyá alakul; a női életszerepek tekintetében pedig két fő stratégiát vázol. Gecse Ramóna Biancája klasszikus női ideál. Kecses, bájos, simulékony, balettruhában táncolgat naphosszat, minden férfit elbűvöl, nem dönt egyik mellett sem, ám ami a legfontosabb: nem konfrontálódik. Tiszteletben tartja a hagyományos szerepeket, a szabályokat kijátszva manipulál, és megszerzi a gyönyört. Berekméri Katalin Katája vele szemben darkos gőzkazánként robban a színpadra, és mindenkit letarol, aki az útjába kerül, csak úgy vetődnek a szó-repeszek elől a szereplők. Prototipikus lázadóval, okos, dühös, kicsit fiúsan darabos lánnyal – egyáltalán, az egész világot maga ellen hívó létezéssel állunk szemben.
Egy szereplő képes csak megtörni a dühödt hullámot. Petruchio (Bokor Barna) maga is lázadó alkat, punkosan öltözött utcai harcos. Nem feltétlenül pénzszerzési vágyának köszönhető, hogy képes hullámtörővé válni: Petruchio és Kata egy nyelvet beszélnek. Az udvarlási rituálé koreográfiája is ezt mutatja, melynek során földre karatézzák egymást. Árad a düh, a kíváncsiság, a humor, az erotika a harcból; miközben fogást keresnek a másikon, meg is tetszenek egymásnak. Az erotika megjelenését az teszi lehetővé, hogy két egyenrangú fél áll egymással szemben. Ez a felállás az előadásban a házassággal együtt megszűnik, az erotikát kőkemény pedagógiai program váltja.
 Jelenetek az előadásból |
Az esküvő színházi, dramaturgiai szempontból is kiemelkedő jelenete az előadásnak. A fehér leplekkel határolt szellős teret itt képes először valódi feszültséggel megtölteni – mi több: itt tudja először térré változtatni a feszültséget – az eddig temperamentumos játék, paradox módon épp a lassítás, a tétovaság révén. Katát itt minden morcossága ellenére szerelmes várakozásban látjuk. Ezt a vágyat szépen-lassan leöli a jelenet. A vőlegény érkezésének hírére az ünneplők többször is csoportképbe állnak, dalra fakadnak, de hiába. Kata egyre keserűbb. Petruchio végül megérkezik, ám a kétértelmű játékosság eltűnt belőle: magabiztos, arrogáns, operatív főnök lett, saját hatáskörrel. A Grumio (Sebestyén Aba) celebrálta vicces frigy után viszi is az asszonyt az új világba.
Az új világ a díszlet jelzései szerint rideg hely, Petruchio házanépe mintha egy közvécé mosdó-előterében lakna, a márvány vályúból – kanmuri után – ébredő torzonborz figurák sem bizalomgerjesztőek. Kata sáros, szakadt ruhában érkezik, fázik és éhes. Hagyján, hogy nem kap enni, de kikötik, akár egy kutyát; miután a ház ura megkegyelmez, úgy fog végre falatozni négykézláb, gyorsan, kézzel markolva az ételt. Kata megtört, minden kedves szónak örül, az új ruhát is a végtelen kegyelem jeleként ölti magára. Bianca esküvőjén már csak egy gép, tökéletesen idomított állat: ha kell, földre veti magát, ha más parancsot kap, pucsítva dorombol az asztalon. Petruchio nem csak a fogadást nyeri meg, de Baptista (Kárp György) a mutatványt különdíjjal honorálja, amikor Bianca hozományából húszezer dukátot csoportosít át erre a célra. Kata férje karján vonulva mondja mikrofonba híres monológját, félig már a takarásból, s csak a hangját halljuk, amikor szél borzolja fel a színpadi háttérlepleket, az ünneplő sereg pedig női és férfi táborra bomolva néz farkasszemet egymással, a nemek örök harcát jelképezve.
Az előadásban a két lány reprezentálta női (és társadalmi) szerepek hálóban jelennek meg. Másfajta szerepeket mutat fel a fiatal és idős özvegyekből álló kórus, amely folyton vonul a kifutón; közülük a legidősebb rendületlenül kerget egy fiatal szolgát, ez a geg átfogja az előadást, a végén mindketten hörögnek a fáradtságtól, mintha a házassági piac záróráját tényleg csak a halál jelenthetné be; a hoppon maradt Hortensio (László Csaba) közülük választ feleséget. A hálóba a férfi-szerepek is beletartoznak: Hortensio nőies férfi, érzékeny, molett piperkőc, aki szelídítést Petruchiótól tanulna. Petruchio, a balfék figurákból álló haveri udvartartás csillaga egy punk Marlboro-man, az igazi férfi.
Kárp György Baptistája voltaképpen Vito Corleone – a patriarchális viszonyokat jól érzékeltetik a maffiózó-figurák – mondjuk a keresztapa mellett egyedül az ál-Lucentio apjának szerepébe beugró iskolamester (Ördög Miklós Levente) illeszkedik ehhez a regiszterhez, rangban aluli, betoji, de magát azonos kaliberűnek mutató tárgyalópartnerként. Gremio (Tollas Gábor) idős, gazdag úr, aki fiatal nőt szeretne, Bányai Kelemen Barna szerelmi kómába süllyedt Lucentiója ezt meg is kapja: ők nem mozdulnak a vígjátéki típusokból. A hálóban a szerepek feltételezik, ellentétezik, kiegészítik egymást. Az előadás végén a képet elárasztó nyugtalanságban pedig ez a szerkezet parázslik fel. A nyugtalanság eredője pedig egy gesztus: apu tényleg azt legitimálja, jutalmazza pénzzel, ami nyilvánvalóan megöli a lányát? Kárp Baptistája nem is nevet ebben a pillanatban.
Militaru rendezése színházias, lebegően költői alapba építi a történet különböző vonatkozásait; ízeket, tónusokat helyez egymás mellé, nem ajánl egyfajta, koncepciózus keretet az előadás értelmezéséhez. Alina Herescu jelmezei jól példázzák ezt a sokféleséget, amely az eltérő játékhagyományokat is tekintetbe veszi, hiszen az olasz komédiák pasztell vagy csíkos nyári öltönyei, az alternatív divat (punk, grunge, rock) elemei, a balerina-ruha és a kerek orrú bohócbakancs egyaránt belefér. A jelmezek csak olyan mértékben aktualizálnak, hogy ezzel ismerős karakter-típusként hozzák közel a nézőhöz a szereplőket. A jelmez kicsiben ismétli az előadás kompozíciós elvét, azaz gazdagon asszociatív, arányos összképet rakni össze a stílusban is eltérő mozaikdarabokból, melynek kerete és alapja nem lehet túl konkrét (akár a játékteret határoló fehér lepel-fal, vagy az egyszerű deszkaszínpad), hogy befogadhassa a sokféleséget.
 Középen: Berekméri Katalin és Bokor Barna (A képek forrása: PORT.hu) |
Ennek az elvnek erényei és hibái egyaránt vannak. A hibák az elnagyoltságból fakadnak: félő, hogy egyes jelzések túl általánosak maradnak, vészesen közel a színházi közhelyekhez. A deszkaszínpad és mögötte az üres széksor színházi önreflexió, a lenyesett előjáték ebben köszönne vissza egy gesztus erejéig, s a hiányérzet abból fakad, hogy a szlogen erejéig (színház az egész világ, mindenki játszik és nézi is egymást) tart a köszöntés, nem válik cselekvővé, partikulárissá. A koreográfia is ingadozó e tekintetben: sokszor látott megoldásokat (pl. az utcai verekedés mozgásai) és remek ötleteket (a fiatal házasok vacsorája, párbaja) egyaránt felvonultat.
Az összképet tekintve a hiányérzetek sokat tompulnak. Erős színészi alakításokat látunk: Berekméri Katája, Bokor Barna mindvégig pontos játéka, Grumio szerepét és még számtalan másikat magára öltő Sebestyén Aba komédiás tehetsége, Kárp György vicces, az előadás centrumából igazgató apafigurája nehezen felejthetők. Folyton visszatérítenek az előadáshoz, hogy felkutassuk az előadás végi nyugtalanság, zavar okát. Hiszen Kata megtörése nem talányos: abban a világban neki nincs választása.