„Van egy alak, egy pofa és egy pasas…” – olvasható az előadás színlapján. Harold Pinter drámái kicsit hasonlítanak a krimikhez. Alakok, pofák és pasasok jelennek meg bennük, kilétük pedig a szöveg mélyrétegeiben van elrejtve. PUSKÁS PANNI KRITIKÁJA.
Így lesz az olvasóból, vagy színrevitelkor a rendezőből magándetektív, akinek az a feladata, hogy elejtett apró jelekkel töltse fel a szöveg üres helyeit. Ám – ellentétben a detektívregényekkel – ezek a szövegek nem csak egyetlen helyes választ kínálnak fel számunkra. Ha úgy tetszik: a mi dolgunk eldönteni, hogy ki a gyilkos.
Mucsi Zoltán |
Szabó Máté
rendezésével a legfőbb probléma talán egy határozott drámaolvasat hiánya. Adott volt három nagyszerű színész, keresett nekik egy hibátlan szöveget, kis csónakba ültette és evező nélkül útjukra engedte őket a tengeren. Ez az előadás jól példázza, hogy hiába a jó színész és a jó szövegkönyv, ha mindebből hiányzik a megoldás.
A gondnokot nézve egyébként olyan érzésem támadt, mintha a rendezés egyetlen feltett szándéka az lenne, hogy híven kövesse Harold Pinter szerzői utasításait. Bár Pinter drámáiban egy apró megmozdulás sem történik véletlenül, a néző elvárása talán mégis az, hogy a színpadi adaptáció kicsit kimozdítsa kereteiből a szöveget, ezzel új jelentést, értelmezést adva annak. Szabó Máté rendezésében a színészek megmozdulásai nagyrészt az instrukciókat reprodukálják, a tárgyakat is mintha Pinter utasítására mozgatnák, még a plafonról lógó vödörbe is csak akkor csöppen víz, amikor az elő van írva.
Khell Csörsz díszlete is a drámaszövegben leírtakat követi, a fűnyírótól kezdve a bevásárlókocsin át egészen az apró csavarokig minden elem megegyezik az instrukciókkal. Ám a tér még így is jellegzetes és gondolatébresztő. Egyszerre mutatja fel a rendezetlenség és rendszeresség jeleit, mely Aston (Scherer Péter) lelkivilágával azonosítható. Az egymás hegyén-hátán fekvő, funkció nélküli tárgyak halmaza csak látszólag kaotikus. Ez Aston világa, ahol mindennek megvan a maga helye, erre az a bizonyíték, hogy ha valamit valahonnét elmozdít, később ugyanoda teszi vissza azt. A működésképtelen gáztűzhelyen például egy arany Buddha-szobor áll, mely Aston lelki megnyugvásra való törekvését hivatott megjeleníteni. Az egyik jelenetben Davis (Mucsi Zoltán) megmozdítja a szobrot, ám Aston ezt rögtön észreveszi, és visszafordítja saját ágya felé. A gesztus nagyon pontos, a szobornak egyébként is önálló története van a darabban, de mivel a viszonyok nincsenek rendesen tisztázva a szereplők között, érthetetlenné válik, miért töri össze Mick (Katona László) a Davissel való veszekedése közben.
Scherer Péter |
A nézőtér és játéktér viszonyának kialakítása izgalmas, bár nem mondható újdonságnak. A nézők a tér két oldalán ülnek, és a kétoldalt lévő koszlott ablak és ajtó is a semmiben lóg, a falak hiányoznak. Az ilyen térszervezés kivétel nélkül mindig az intimitást célozza: szemben ülni a többi nézővel mindig élmény, megfigyelünk és megfigyeltek vagyunk, mi leszünk azok a bizonyos feketék a szomszédból, akikre a dráma szövege oly sokszor utal. A kétoldali nézőtér a színészi játékot is merőben megváltoztatja, megnehezíti, bár nem hiszem, hogy a három színésznek ez különösebben nagy kihívást jelentene.
Scherer Péter a legapróbb gesztusok segítségével jeleníti meg az elektrosokk-terápián átesett, félbolond Astont. Két kezével állandóan nadrágjába kapaszkodik, lassan, szögletesen mozog, a kérdésekre csak hosszas gondolkodás után felel. Mintha a terápia után az ésszel együtt kiszállt volna belőle minden rossz, gyermeki jósággal néz a többi szereplőre, feltétlenül képes odaadó lenni, éppen emiatt válik Davis számára érthetetlenné viselkedése. Az ágy szélén ülve, monotonon, üres tekintettel mondja el a félig alvó Davisnek kórházi történetét, hangja egyre fáradtabbá válik közben, a színpad lassan besötétedik (ez is Pinter előírása). A jelenet persze direkt és hatásvadász is lehetne, ha a színészi munka nem lenne könyörtelenül őszinte, mert így csak egyszerűen szép.
Aston öccse, Mick (Katona László), az öltönyös, bőrkabátos fiatalember valahol félúton van az üzletember és a lakásmaffia kiküldött végrehajtója között. Nehéz rajta eligazodni, figurája ijesztő és kiszámíthatatlan, a pillanat tört része alatt váltogatja a brutális agressziót a nyájas, társalkodó hangnemmel.
Katona László. Fotók: Puskel Zsolt, PORT.hu |
Mucsi Zoltán Davis-e is rengeteg arcát mutatja meg az utcáról felhozott, identitását vesztett hajléktalannak. Akaratos és lusta, állandóan kér (pénzt, ruhát, cigarettát), de cserébe nem hajlandó ellátni a gondnoki teendőket. Aljas és alakoskodó is, amikor megpróbálja Astont a bátyja szemében csúffá tenni. Az előadás legviccesebb jelenetei azok, amikben Davis felpróbálja az egyes ruhadarabokat, amiket Astontól kap. Fel-alá járkál bennük a szobában, mint egy manöken, hiúságát egy pillanatra sem leplezi. Sok rossz tulajdonsága ellenére mégis esendő, kiszolgáltatott figura, aki képes kivívni a közönség sajnálatát. Borzasztó nagy kár, hogy az előadás végéig csak egy hajléktalan marad, akit idehoztak lakni ebbe a szobába, de nem tudjuk meg, miért volt szükség erre.
A rendezés a legfontosabb kérdésekre nem tud válasszal szolgálni: miért kell a két testvérnek ez a lusta ember? Miért akarnak belőle feltétlenül gondnokot csinálni egy düledező házban, ahol tulajdonképpen semmi szükség nincs erre? Miért törik el a Buddha-szobor, és miért kell a gondnoknak elmennie az előadás végén? Mert el kell mennie, ez nem vitás. A detektív szerepkört ezúttal a rendező helyett a nézőnek kell betölteni, a pinteri kérdéseket nekünk kell megválaszolnunk, és az üres helyeket is nekünk kell kitöltenünk. Nem kizárt, hogy épp ez volt az előadás célja, mégis marad egy kis hiányérzetünk.
Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!
Előfizetek
