Julian Roman Pölsler: Die Wand / 62. Berlinálé
2012.02.16.

Ritkán látható vizuális érzékkel elkészített film a vadregényes tájakon játszódó, a természet végtelen tágassága ellenére is klausztrofób német sikerregény fantasztikus adaptációja. Ezúttal a Berlinálé Panorama szekciójában fedeztünk fel egy gyöngyszemet. GYENGE ZSOLT ÍRÁSA.

Az irodalom, de főleg a mozi számára az erdő mindig is a legrejtettebb félelmek, a fantáziából származó vagy múltból visszajáró szellemek, a látomások és rémálmok megtestesülésének helyszínét jelentette. A minden oldalról fenyegetően körülvevő rengeteg szorításában az emberek kénytelenek feladni a szociális szabályok által kontrollált viselkedésüket, és bensőjük legmélyebb bugyraival kell szembesülniük. Marlen Haushofer zseniális regénye, a Die Wand (A fal), bár az erdőbe, pontosabban a világtól elzárt magas hegyek közé űzi hősnőjét, nem az „erdő előtti” élet maradványainak felbukkanását mutatja be, hanem az erdőben való lét idejét, azokat a kegyetlen mindennapokat, amelyekből a sokéves elzártság összeáll. A regényből egy lenyűgöző, megbabonázó, szemkápráztató adaptációt készített a korábban pusztán csak a tévének dolgozó osztrák Julian Roman Pölsler.

A harmincas éveiben járó nő ismerőseivel a hegyi nyaralóba tart, azonban ők délután elszaladnak valamiért a faluba, ahonnan nem kerülnek vissza. Reggel a jobb híján utánuk induló nő néhány kilométerrel odébb láthatatlan „üvegfalba” ütközik, amelyen lehetetlen áthatolni. Hamar rájön, hogy bármerre próbálkozik, noha viszonylag nagy terület (hegyek és völgyek) állnak a rendelkezésére, nem tud kijutni, ráadásul kintről sem jön utána senki. A történetbe nem a legelején kapcsolódunk be, hanem a több év után készülő beszámoló írásakor, így az események vizuális megjelenítését mindig felülírják a narráció időnként elemző, időnként töprengő, kilátástalan mondatai. 

M
Martina Gedeck

A Die Wand azonban elsősorban nem az időnként túlburjánzó mondatok, hanem a szavakkal egyszerűen leírhatatlan képek miatt felejthetetlen. A magas, látványos hegycsúcsok, völgyek és fenyőerdők között játszódó történetet az operatőröknek (hat volt belőlük) sikerült úgy „szépre” fényképezniük, hogy még csak közel sem kerültek a képeslap-giccshez. Télen és nyáron, nappal és éjszaka oly módon fotózza a film a természetet és benne az egyedüli embert, hogy szinte minden beállításnál újabb vizuális meglepetésben van részünk. Ezt azonban nem szélsőséges látószögekkel, szokatlan kamerapozíciókkal vagy -mozgásokkal éri el, hanem a kiegyensúlyozott kompozíció finom, valamelyest aránytalan, mégis harmonikus megbontása révén. Ezek a képek egyszerre érzékeltetik a hatalmas, fenséges természet lenyűgöző nagyságát, és teszik képi módon személyessé azt.

Ráadásul – és ez már a rendezőt dicséri – a film lényegéhez tartozó vizuális adaptálás hozza létre a könyv rendkívül különleges újraértelmezését. A szöveget olvasva a hangsúly sokkal inkább a belső történéseken van, ahol az üvegfal csapdájába esett nő története egy belső akadállyal, gáttal küszködő ember pszichikai folyamataként is értelmezhető. A film azonban kénytelen vizuálisan is ábrázolni a láthatatlan falba való ütközést, így aztán az objektív objektív nézőpontja, azaz a vizuális reprezentáció miatt, sokkal valóságosabbnak, külső „erő” által odatelepítettnek érezzük a falat, mint a könyvben. 

Így a hangsúly nem a szabadulás lehetetlenségéről, hanem a túlélés lehetőségeiről szól. Arról, hogy egy nagyon városi, kezdetben selyemhálóingben alvó nőnek hogyan kell egyedül gondoskodnia az önellátásról, a házban talált zsák krumpli elvetésétől kezdve a tehén megfejésén keresztül a télire szükséges széna begyűjtéséig. A film nagy erénye, hogy az adaptációkban elengedhetetlen rövidítés eredménye nem az lett, hogy minden jelenet a történet egy fordulatához kapcsolódik, hanem legtöbbször az eseménytelen, monoton hétköznapokba merülünk el. Közben pedig fokozatosan tapasztaljuk meg a nőnek a természettel való egyesülését - de ez nem a valamilyen transzcendens egésszel való patetikus kapcsolatba kerülést jelenti, hanem hogy hősnőnk az emberi szó hiánya miatt egyre kevésbé lesz megkülönböztethető az őt körülvevő állatokról és növényektől. Bár eleinte azt mondja magáról, hogy ő az egyetlen, akinek bezártságukról tudomása van, és ebből fakad humanitása, a mindennapi teendőkbe való belefeledkezéssel ez egyre kevésbé lesz igaz, végül azt is feladja, hogy a fal határait, esetleges réseit kutassa.

A képek forrása: berlinale.de
A képek forrása: berlinale.de

Mindez persze a történtekre reflektáló naplószövegben is elhangzik, azonban igazán azokban a képekben érezzük, amelyekben elsőre csupán az éjszakai tájat látjuk, aztán egyszercsak megmozdul egy addig a fatönk meghosszabbításának vélt valami, s hirtelen felismerjük benne hősünket. Minden tekintetben az adaptáció magasiskolája ez a film, amely képes vizualitássá varázsolni, a mozgókép jellegzetes eszközeire átformálni nem csak a kiindulópontként használt szöveget, hanem annak szellemiségét is.  

Merész, feladatát kompromisszummentes következetességgel végigvivő film a Die Wand. A rendező bevállalta, hogy szinte két órán keresztül egyetlen szereplőt mutat, ráadásul a képi megoldások által az egész egy nagyon furcsa Truman show-ként is felfogható. Még az idén elképesztően magas minőségű Berlinálé programjából is kiemelkedik – egyszerűen nem is értem, hogy a '91 óta tévéfilmeket készítő Pölsler miért nem jutott eddig játékfilm készítési lehetőséghez.

Szerző: Gyenge Zsolt
Cím:  A fal (Die Wand),  Rendező:  Julian Roman Pölsler,  Író:  Marlen Haushofer,  Forgatókönyv:  Julian Roman Pölsler,  Szereplők:  Martina Gedeck,  Wolfgang M. Bauer,  Ulrike Beimpold,  Julia Gschnitzer