MENTŐAKCIÓK IDEJE

Beszélgetés Baán László kormánybiztossal
2012.01.09.

A Magyar Nemzeti Galéria az elmúlt öt évtizedben egyszer sem tudott önálló kiállítással bekerülni a nyugati világ valóban jelentős múzeumaiba – indokolja Baán László kormánybiztos a Szépművészeti és az MNG összevonását. HAMVAY PÉTER INTERJÚJA.

Revizor: A Szépművészeti Múzeum föld alatti bővítése 3,8 milliárd forintba került volna, de ezt a pénzt az utolsó pillanatban, 2011 februárjában elvette a kormány. Tudja, hogy mire kellett?

Baán László: A Várbazár felújítása kapta meg ezt az összeget, így nyugodt szívvel mondhatjuk, hogy jó helyre megy a pénz. 

R: Büntetésként élte meg a döntést?

BL: Nem. Azt gondoltam, most más prioritások vannak. A kormány joga eldönteni, hogy mikor mire költi az állam rendelkezésére álló forrásokat.  

R: Mennyire vehető komolyan, hogy most nem volt 3,8 milliárd forint erre a célra, de évek múlva kerül több tíz milliárd forint új múzeum, múzeumok építésére?  

BL: Mint mondtam, nem pénzügyi okok miatt döntött a leállítás mellett februárban a kormány. Már akkor világossá tette a döntés indoklásában, hogy egy szélesebb múzeumi projekt keretében képzeli el a Szépművészeti Múzeum fejlesztését. Az őszi kormánydöntések az új múzeumi negyedről ezt az érvelést váltották kormányhatározatra. 

R: A kormányhatározat sem határidőt, sem forrást nem rendel hozzá.

BL: A kormány a múzeumi negyed koncepciójának és tervpályázati kiírásának elkészítésére adott határidőt, 2013. szeptember végével. Ami a forrásokat illeti: legyünk racionálisak, vélhetően még sokáig nem lesz abban a helyzetben az ország, hogy tisztán saját forrásaiból, magyar adóforintokból építsen múzeumot. A terv megvalósítására most kizárólag uniós forrásokból van lehetőség. 2014-ben kezdődik majd az új uniós költségvetési ciklus, ennek keretein belül lesz lehetőség a múzeumi negyed megvalósításának finanszírozására. 

R: S ha 2014-ben nem kap Budapest uniós fejlesztési pénzt?

BL: Ha 2014-ben még lesz Európai Unió, amire azért nagy esély van, akkor lesznek uniós támogatási források is. Amennyiben a kormány jóváhagyja majd a múzeumi negyed kiemelt projektként történő finanszírozását, akkor nem lesz akadálya, hogy uniós forrásokból valósuljon meg az építkezés.

R: Ha mégsem, akkor megint kidobott pénz és energia…

BL: Nem, mert a múzeumi negyed egy európai léptékű vállalkozás, így ha egy konzisztens, a nyugati múzeumi világ legkorszerűbb törekvéseivel és a legjobb hazai tradícióinkkal összhangban lévő koncepciót tudunk letenni a kormány asztalára, az időtálló lesz. Előbb-utóbb uniós forrásoktól függetlenül is el kell jönnie annak az időnek, amikor egy ilyen, Magyarország imázsa és kulturális vonzereje számára kiemelkedően fontos projekt megvalósulhat.

R: Kezdjük a kályhától! Miért is van szükség a Szépművészeti és a Nemzeti Galéria összevonásra? Ugyanis a múzeumi negyed első, legfontosabb épülete a két múzeum modern anyagát fogadná be.

BL: Valóban, a kormányhatározat egy új épületet már világosan kijelöl a leendő múzeumi negyedben, amelynek egyelőre – a müncheni minta alapján – Új Képtár a neve. Ez a lépés nem más, mint a Szépművészeti Múzeum és a Nemzeti Galéria újraegyesítése. A magyar anyagot ugyanis 1957-ben operálták ki a Szépművészeti Múzeumból, amely a nemzeti és nemzetközi anyagot az általános európai gyakorlat alapján addig egységesen gyűjtő és bemutató intézmény volt. A magyar anyag, a Nemzeti Galéria végül a korszerű múzeumi funkciókra köztudottan alkalmatlan palotaépületben került elhelyezésre. Ez az európai kontextusból való kiszakítás sok kárt okozott a magyar művészet nemzetközi ismertségének és elismertségének. Oroszországon kívül ma Európában nemigen találunk olyan országot, ahol a hazai és nemzetközi anyagot gyűjteményi és intézményirányítási szinten, a régi mesterektől a maiakig ívelően, ilyen mereven elkülönítenék. 

R: Azért vannak ellenpéldák is, például Bécsben a Belvedere a nemzeti képtár, a Kunsthistorisches Museum pedig a régi mesterek nemzetközi anyagát tartalmazza, vagy ott vannak az olasz nagy képtárak, amelyekben alig van nemzetközi anyag.

BL: Ezek nem ellenpéldák. A Belvedere-ben a XIX. századi anyagban már ott vannak a külföldi mesterek is. Itáliában pedig természetesen az olasz művek dominálnak, s gyűjtéstörténeti okokból jóval szerényebb a nemzetközi műtárgyállomány, de ott senki nem választotta szét az állami gyűjtemények nemzeti és nemzetközi anyagát külön múzeumokba. 

R: Mások úgy érvelnek, hogy nálunk történelmileg alakult így, és nem kellene a megszületett gyereket visszagyömöszölni az anyjába.

BL: A gyermek megszületése egy természetes folyamat, a Galériáé korántsem volt az, de a hasonlat nem csak emiatt sántít. Szerintem nem kell egy rossz döntést hagyománytiszteletből konzerválni, ráadásul eszébe se jutott senkinek a Szépművészetibe visszagyömöszölni a Galériát; ellenkezőleg, egy vadonatúj múzeum épül majd fel, amire nagy nemzeti közgyűjtemény esetében több mint száz éve nem volt példa Magyarországon. Az újraegyesített intézmény azt fogja segíteni, hogy a Szépművészeti európai gyűjteménye és nemzetközi kapcsolatrendszere, amely ma a legerősebb a magyar múzeumoké közül, utat nyisson a magyar festészet legjavának átfogó bemutatkozásához a nyugati világ legjelentősebb, kánonképző múzeumi intézményeiben, ahova eddig nem jutott be. Nem mondom, hogy El Grecóként fogják felfedezni Csontváryt, de arra van esély, hogy hosszú évek kemény munkájával a megérdemelt helyükre kerüljenek az európai kánonban azok a magyar képzőművészek, akiket mi nagyra tartunk.

R: Azért voltak erre sikeres törekvések a Nemzeti Galéria részéről is.

BL: Igen, voltak színvonalas, szakmai értelemben rendkívül értékes külföldi kiállítások, de egyikük sem jutott be az igazán fontos intézmények falai közé. Az egyedüli kivétel tán éppen a tavaly őszi kiállítás a londoni Royal Academy-n, ahol a Szépművészeti Múzeum anyagával együtt mutatkozhatott be a Nemzeti Galéria húsz remekműve. Gondoljunk csak bele, a Magyar Nemzeti Galéria az elmúlt öt évtizedben egyszer sem tudott önálló kiállítással bekerülni a nyugati világ valóban jelentős múzeumaiba. Nem azt mondom, hogy kevésszer jutott be, hanem azt, hogy egyetlen egyszer sem. S ez nem valamiféle fátum vagy magyar balsors. Az összes többi művészeti ágban legjobbjainknak - zenekarainknak, színházainknak, táncművészeinknek, íróinknak, filmeseinknek, és sorolhatnám tovább - sikerült a saját intézményrendszerük legjobb, legnagyobb presztízsű helyeire eljutniuk. Egyes-egyedül a magyar képzőművészet legfőbb reprezentánsa, a Nemzeti Galéria nem volt képes erre az elmúlt fél évszázadban. Nem, ez nem a balsors, hanem egy rossz intézményi szerkezet és egy elhibázott intézményi stratégia következménye. Nos, legfőképpen ezen kell, és ezen fogunk változtatni. 

R: És ha csak odáig jut el a projekt, hogy a Nemzeti Galériát és Szépművészeti Múzeumot egyesítik?

BL: Az intézményegyesítés az időszaki kiállítások terén már néhány éven belül is érdemi előrelépést hozhat, s egy intézményen belül sokkal harmonikusabban készíthető elő a tényleges gyűjteményegyesítés is. Amennyiben a múzeumi negyed és ezen belül az Új Képtár nem valósulhatna meg ebben az évtizedben, akkor rövidtávon elsősorban a hazai és nemzetközi kiállítási színtéren való szereplésben lesznek kézzelfoghatóak az egyesítés előnyei. 

R: Vannak, akik szerint csupán az ön hatalmi ambíciói motiválják az egyesítést.

BL: A minisztériumban államtitkárként sokkal nagyobb hatóköröm, ha tetszik, hatalmam volt, amelyet önszántamból hagytam ott egyetlen intézmény vezetése kedvéért. Nem motivál, hogy még egy múzeumot vezethessek, s ott elölről kezdjem azt a munkát, amelyet a Szépművészetiben már elvégeztem. Három éve beszélek a két múzeum összevonásának szükségességéről, szakmai vita erről sose bontakozott ki. Most a gyűjteményi és intézményegyesítésre vonatkozó kormánydöntés, amely évtizedes intézményi és kapcsolati viszonyokat ír át, természetesen hoz magával vitákat. Kormánybiztosként tisztem az is, hogy a vitában felmerülő releváns érveket figyelembe vegyem a múzeumi negyed koncepciójának kidolgozása során.  

R: Akkor beszéljünk erről. Hogy történik a gyűjteményegyesítés előkészítése?

BL: A Szépművészeti Múzeum és a Nemzeti Galéria munkatársai, a gyűjteményekért felelős kurátorok hozzák majd létre először azokat a munkabizottságokat, amelyek tisztázzák a gyűjteményegyesítés alapelveit és legfontosabb gyakorlati kérdéseit. Ezt követően lehetőség és szükség is lesz külső, hazai és külföldi szakemberek bevonására ebben a kérdéskörben is. 

R: Épületegyüttesről szól a kormányhatározat, ám nem pontosítja a felépítendő épületeket. Ön milyen közgyűjteményekre gondol?

BL: Az egyik épület az eddig tárgyalt Új Képtár lenne, ezen túlmenően még egy vagy két intézmény elhelyezése reális az Ötvenhatosok terén. Az általam az itteni megvalósításra leginkább preferált épület a Magyar Fotográfia Múzeuma. Hogy mennyire abszurd tud lenni a megszokott világ, s hogy az korántsem a lehetőségek szerinti legjobb, arra a magyar fotográfia gyűjteményi helyzete kiváló példa. A magyar képzőművészeti ágak közül vitathatatlanul a fotográfia a nemzetközileg legismertebb és legelismertebb, ennek ellenére a Magyar Fotográfiai Múzeum éves támogatása kevesebb, mint a Magyar Állami Operaház félnapi állami apanázsa, s a Kecskeméten található, áldatlan állapotok között működő múzeum éves látogatószáma alig háromezer fő. Ez sajnos tökéletes példa arra, hogy Magyarország nem pusztán a tehetségek, de az elvesztegetett lehetőségek országa is. Ennek a világszínvonalú gyűjteménynek ott kell lennie Budapesten, a múzeumi negyedben, évi legalább százszor annyi látogatót vonzva, mint Kecskeméten. Itt természetesen kiállítóhelyként továbbra is működhetne a jelenlegi intézmény, nincs szükség megfosztani a várost és a háromezer látogatót ettől a lehetőségtől. A múzeumi negyed körül most kibontakozó viták kapcsán azért halkan megkérdem: a magyar képzőművészet sorsáért most oly annyira aggódni tűnők a magyar fotográfia helyzetének ügyében vajon milyen szakmai és nem szakmai fórumokon hallatták hangjukat, milyen szakmai koncepciókat tettek le az asztalra? 

R: Lehet, hogy azt gondolják, a jelenlegi helyzetben a meglévő infrastruktúra megőrzése is nagy fegyvertény. Biztos, hogy ilyen presztízsberuházásokra van szüksége a magyar kultúrának? 

BL: Közhelyszerű az a tény, hogy egy-egy valóban nagyszabású kulturális projekt egy városrészt, várost vagy akár egy országrészt képes elindítani a növekedési pályán. Nevezhetjük ezeket presztízsberuházásoknak. Semmi baj velük, ha valóban presztízst hoznak az országnak. Nemzetközi tervpályázatot írunk ki, s XXI. századi színvonalú, ikonértékű épületeket kell építenünk, legalább olyanokat, mint a Millennium idején elődeink tették, amikor volt bátorságuk és eltökéltségük Béccsel versenyezni, Párizst követni. 

R: Azért ma egy kicsit más történelmi és gazdasági helyzetben vagyunk...

BL: Igen, de nem is egy teljes város felépítéséről, megújításáról van szó, hanem arról, hogy létrejöjjön egy néhány új épületből álló múzeumi negyed és ehhez kapcsolódóan a Városliget és intézményrendszerének fejlesztése, rehabilitációja. A múzeumi negyeddel át lehetne pozicionálni a Városligetet, mint a világon a maga nemében páratlan intenzitású és változatosságú kulturális-rekreációs városi teret, ahol egy százhektáros parkban a múzeumok és kiállítóterek mellett van fürdő, műjégpálya, állatkert, cirkusz és még számos eddig kibontatlan lehetőség. Olyan turisztikai vonzerőként működhetne a Liget a múzeumi negyed megépülte után, amely belátható időn belül visszahozná a ráfordított eszközöket, amelyek ráadásul uniós forrásokból lennének finanszírozhatóak. Nyilvánvalóan sokba kerültek és ezért jelentős viták voltak a századforduló idején is a kulturális fejlesztésekről, vagy ha közelebb jövünk az időben, gondoljunk a Művészetek Palotája megépítése és finanszírozása körüli vitákra, ám ezen intézmények haszna ma már vitán felül áll, s nem is jut senkinek eszébe erről vitát folytatni. Egyébként minden nagy kulturális beruházás egyfajta presztízsberuházás, amely az azt létrehozó nemzeti vagy városi közösség önbecsülésének is kifejeződése. Ha egy kicsit közelebbről megnézzük ezen kulturális tartalmú fejlesztések születésének körülményeit, láthatjuk, hogy mindig lehetne másra, látszólag fontosabb és hasznosabb dologra is elkölteni a pénzt. Általában hatalmas viták dúlnak a kortársak között, aztán az utódok elfelejtik azoknak a nevét, akik ellenezték és azokét is, akik szorgalmazták az építkezéseket, és maradnak az épületek és intézmények, amelyekre büszkék lehetünk. 

R: Ezekben a dicső korokban azonban néhány dologban konszenzus volt. Most mást látunk, a korábbi fővárosi vezetés például Budapestből az alternatív kultúra fellegvárát akarta megcsinálni, a mostani pedig, úgy tűnik, a spórolás jegyében támadást indít a kultúra ellen általában.

BL: Nem úgy látom, hogy az előző vezetés az alternatív kultúrát különösebben támogatta volna, inkább csak jóindulatúlag hagyta történni a folyamatokat. A legizgalmasabb, a városnak arcot adó, turizmust hozó kulturális projektek magánkezdeményezések voltak, a Szigettől a romkocsmákig. De nem emlékszem semmiféle következetes és európai horizontú városimázs-építésre. Pedig Budapest népességszámát tekintve Európa első tíz városa között van, s vonzerő, elismertség és presztízs tekintetében is az első tíz között lehetne, ám ez utóbbit illetően ma az első huszonötben sincs benne. Úgy látom, hogy a jelenlegi városvezetést oly mértékben kötik le a finanszírozás napi problémái, hogy szintén nem jutott még oda, hogy megalkossa a saját vízióját arról, hogy miképpen lehetséges Budapestet az európai nagyvárosok élbolyába pozicionálni. A főváros az elmúlt két évtizedben leginkább a saját intézményrendszerébe zárkózott, akár egy kisváros. Holott a budapesti kulturális élet ennél jóval szélesebb, számtalan országos intézmény és magánkezdeményezés működik itt, melyekkel semmilyen valós kapcsolata nincs a fővárosi önkormányzatnak. Pedig egy jól működő város a stratégiájába illeszkedő magán, civil vagy országos kezdeményezésekkel együttműködik, s ezzel megsokszorozza a rendelkezésére álló erőforrásokat.  

R: A Szépművészeti Múzeumnak, mint ahogy az összes többi kulturális intézménynek is, drámaian csökken az állami támogatása. Ugyanakkor a nagykiállítások jelentős bevételt hoztak, most ez is elmarad, vagy legalábbis nagyon megcsappan. Nem hozza mindez a múzeumot kritikus helyzetbe? 

BL: 2011 februárjában mintegy másfél havi támogatást vontak meg az állami kulturális intézményektől, így tőlünk is. Ráadásul a 2012-es költségvetési év is ezekkel a csökkentett számokkal indul a múzeumokban. Ezen túlmenően év elején valamennyi nemzeti kulturális intézményben sor kerül egy húsz százalékos létszámleépítésre, amely azt jelenti, hogy alapvetően változatlan feladatstruktúra mellett jóval kevesebb embernek kell azt a jövőben ellátnia. A Szépművészeti számára az egyetlen kitörési pontot a nagy látogatottságú kiállítások jelenthetik, amelyből legalább évente egyet meg kell tudnunk rendezni. Lehetnek áthidaló megoldásaink, ilyen például a Múmiák testközelben tárlatunk, mely saját anyagból, viszonylag olcsón készült, de ezt nem lehet sokszor elsütni, ahogyan azt sem, hogy befogadunk egy-két kész tárlatot. 2012-ben egy nagyszabású Cézanne-kiállítással térünk vissza a régi kerékvágásba, amelyet 2013-ban a Caravaggiótól Canalettóig, 2014-ben pedig a Rembrandt és a holland festészet aranykora követ majd. Visszaút nincs: az állandó kiállítás évi 80-100 millió forintot hoz be, ebből a múzeum villanyszámlája sem fizethető ki.

R: Ön a Szépművészeti élén kinyitotta a múzeum kapuit a legszélesebb tömegek számára. Sokan támadták is ezért.

BL: Valóban, a hazai művészettörténész szakma egy része nem mentes némi arisztokratizmustól, ami ráadásul nem feltétlenül értékalapú. Én azonban biztos vagyok benne, hogy ez a nyitás a közönség felé, amit a nyugati világ múzeumai immár közel három évtizede megtettek, az egyetlen érvényes út a közpénzekből fenntartott nyilvános múzeumok számára. Nem lehet elvonatkozatni attól, hogy az emberek szabadidejéért hatalmas verseny folyik, s ebben a kulturális közintézményeknek is részt kell venni. Ha nem tesszük, akkor az alapvető küldetésünket nem valósítjuk meg, mert nem tudjuk eljuttatni az emberekhez a ránk bízott kulturális javak élményét és üzenetét. Azt látom egyébként, hogy ezen a téren idehaza ma már szerencsére a Szépművészeti nem magányos harcos, számos múzeumnak hasonlóak az elvei és napi gyakorlata.

R: Könnyű önnek sikeresnek lenni a Hősök teréről, a falon Raffaellókkal és a politikai kapcsolataival, mondják sokan.

BL: Akkor a megfelelő ember került a Szépművészeti élére, mondhatnám nekik némi iróniával, ide ugyanis éppen olyan valaki kell, aki megérteti magát a politikai és közigazgatási szférával, aki az üzleti világ logikáját is ismeri, tud kommunikálni a médiával, s aki mindezek révén kellő támogatást tud szerezni az intézménynek. Ez egyszerűen a munkaköri kötelessége. De egy kis vidéki múzeum vezetőjének is ez a feladata, természetesen más méretekben, más súlypontokkal. Ami pedig a Raffaellókat illeti, azok száz éve a Szépművészeti falain lógnak, és ettől függetlenül voltak sikeresebb és kevésbé sikeresebb időszakai a múzeumnak. 

R: Úgy hírlik, 2008-ban felajánlották a bécsi Kunsthistorisches Museum főigazgatói állását. Akkor visszautasította, ma sem bánta meg?

BL: Amikor ezt a megtisztelő felkérést nem fogadtam el, azt gondoltam, hogy nagyon sok tennivalóm van még a Szépművészeti Múzeumban, hogy bekerüljön az élvonalbeli intézmények közé, és ott maradjon akkor is, ha már más igazgatja. De bevallom, sok más alternatíva is mozgott a fejemben akkor. A világ egyik legjelentősebb múzeumának vezetését viszont csak hosszútávra szabad elvállalni, onnan nem lehet kiugrani. Egyszóval, korainak gondoltam a lépést. 

R: Ha ma kapna egy ilyen felkérést, mit válaszolna? 

BL: Többször hangsúlyoztam, hogy nem a Szépművészetiből akarok nyugdíjba menni. Volt már néhány váltás az életemben, s még lesz is. Ugyanakkor a múzeumi negyed előkészítésére vonatkozó kormánybiztosi megbízatásom most kellően izgalmas és nagyszabású távlatot ad jó néhány évre számomra.

R: Volt a fővárosi kulturális bizottság elnöke, volt államtitkár a kulturális minisztériumban, most múzeumigazgató. A következő lépés vagy a nemzetközi porond, vagy a kulturális politika legelső vonala lehet. Erre utalt előbb, amikor más alternatívákról beszélt?

BL: Valóban megfordultam a kulturális politika különféle vezető posztjain, így talán elhiszi, hogy az a vágy, ami sokakat önmagában egy magasan fénylő, ismeretlen pozícióért hajt, nincs bennem. Vagy máshogy mondom: belülről ismerem ezt a világot. Pontosan tudom, hogy milyen feltételrendszer mellett lehet egy ilyen pozíciót a siker esélyével elvállalni. E nélkül, pusztán az ilyen vagy olyan bársonyszékért, nem vágnék bele. Húsz év közpálya után megtanultam becsülni a valós eredményt és az azt lehetővé tevő realitásokat.

R: Mi ez a feltételrendszer?

BL: A legfontosabb, hogy milyen a kultúra prioritása a kormányzati politikában. Milyen a struktúra, milyen a személyi állomány, mik a célok és eszközök.

R: Ha jól értem, ön szerint sem jó a csillagzat egy sikerrel kecsegetető kultúrpolitikához.

BL: A válság, az ország pénzügyi helyzete, most inkább mentőakciót kíván, és nem békés építkezést. 

R: Ez sem utolsó feladat, ön hogy csinálná?

BL: Mint mondtam, számomra ilyen típusú kihívás most nincs. Mindazonáltal a válságkezelés nem zárja ki, hogy egyúttal távlati víziót is felmutassunk arról, hogy mi lesz akkor, ha már túl vagyunk a hét szűk esztendőn.

R: Egyáltalán van kármentés ma?

BL: Amennyire meg tudom ítélni, a kollégák a minisztériumban igyekeznek a kevés pénzt a lehető legjobban elosztani. 

R: A másik oldalon viszont a pénzkidobást látjuk. A Természettudományi Múzeum évek óta tartó, 12 milliárdba kerülő felújítását egyetlen mozdulattal hajítaná ki a kormány, hogy a Ludovikára költöztesse az új közigazgatási egyetemet.

BL: Nem lesz se kidobás, se kihajítás. Ugyanakkor a kormányzatnak természetszerűleg lehetnek más prioritásai, mint egy ágazatnak. Itt is ez a konfliktus forrása. Egyik oldalon áll egy jó színvonalú, jól működő múzeum ingatlana, a másik oldalon pedig egy történelmi tradícióra alapozó intézményalapítás preferálása. A lényeg az, hogy ebben az értékválasztásban megtaláljuk a legjobb kompromisszumot. Mostanra úgy tűnik, sikerült megoldást találni, vagyis marad a Természettudományi Múzeum, és a Közszolgálati Egyetem is létrejön az egykori Ludovika épületében.  
 
R: Az, hogy végül ez év februárjában a kormány lefújta a Szépművészeti bővítését, új kontextusba helyezi azt a 2010. márciusi esetet, amikor látszólag néhány értelmiségi tiltakozásának engedve, ön egy-két hét alatt, harc nélkül lemondott a terv fontos, látványos elemeiről. Akkor már üzentek önnek a hatalomra készülő jobboldalról? 

BL: Nem. Én épp azt akartam elkerülni, hogy a választási kampány időszakában politikai viták metszetébe kerüljön az ügy. S ezt sikerült is megakadályozni. Mert ha egy intézmény ürügyén a politikai erők egymásnak esnek, abból az intézmény csak rosszul jöhet ki. Ez az ügy kiváló kampánytéma lehetett volna bármelyik oldal számára. Ezért kellett időben cselekedni.

R: Azért mégis sejtett valamit, mi csak néhány művészettörténész levelét láttuk.

BL: Machiavellinek A fejedelemben van egy története az orvosról és a tüdőbajról. A tüdőbajt csak akkor lehet eredményesen kezelni, írja, amikor még nagyon szelídek a tünetei, ám ebben a fázisban még kevesen ismerik fel. Amikor már bármelyik orvos felismeri, nem lehet tenni semmit.
Szerző: Hamvay Péter

Kiemelt ajánlónk

Április 23-án a Katonában A borbély című előadás látható. Kritikánkat itt olvashatják.

Tovább a cikkhez
Port.hu