Persze egy mű megítélésében nem kell sok szerepet játszania annak, hogy rendezője milyen életművel büszkélkedhet, annak meg végképp nem, hogy hány évesen alkot, a moziterem elhagyásának pillanatát azonban mégiscsak meg tudja határozni az előzetes elvárás, a korábbi filmek minősége. Csak egy példa: a Match Point óta csalódott vagyok Woody Allen filmjei miatt, mert ha szereznek is egy-egy kellemes pillanatot, egyszerűen csak árnyékai korai munkáinak.
Ha végignézzük a hatvanas-hetvenes években indult, lassan klasszikussá váló amerikai (vagy inkább: Hollywood-közeli) filmrendezők sorát, Coppolától Lynch-en át Spielbergig és tovább, két utat látunk. Vagy jóformán felhagytak az alkotással, vagy kifogytak a szuszból, még ha ezt nem is nagyon akarja elfogadni a világ (lásd Scorsese). Kivétel persze akad, például az egyenletesen jó minőségben alkotó Clint Eastwood, vagy az új utakat találó David Cronenberg.
 Kate Winslet |
És itt van Roman Polanski, akinek a nyolcvanas-kilencvenes években – egészen A zongoristáig (2002) bezárólag – nem nagyon sikerült megrengetnie a filmvilágot. Majd a felejthető Twist Olivér (2005) után elkészítette A szellemírót (2010) és most Az öldöklés istenét. Látszólag e két filmnek nem sok köze van egymáshoz, egy dologban azonban egyeznek. Nem érződik rajtuk a korábbi mesterművek színvonalára törekvő erőlködés, ami például A kilencedik kapuról (1999) nem mondható el. Magyarán: tiszta munkák, amelyek nem vállalkoznak sokra.
Polanskit azért érdemes dicsérni, mert nem esett önmaga másolásának a csapdájába. Tudja, hogyan kell döcögéstől, unalomtól mentes filmeket készíteni és hogy hogyan maradnak a filmjei minden hibájuk ellenére élvezhető alkotások. (z persze már egy másik kérdés, hogy ezeket a filmeket mennyire értékelik túl a kritikusok és fesztiválszervezők, esetenként a rendező személyes sorsának alakulása tükrében.) És már itt is vagyunk tulajdonképpeni témánknál: Az öldöklés istene szórakoztató mozi lett, pedig sok sebből vérzik. Négy remek színész, Jodie Foster, John C. Reilly, Kate Winslet és – mindenekelőtt – Christoph Waltz parádéja. A filmmel kapcsolatban azonban bennünk marad a kérdés: mit ér mindaz, ami itt végbemegy, vagyis mit ér Yasmina Reza kreálmánya, aki színdarabjának forgatókönyvvé adaptálásában maga is részt vett, illetve hogyan működik mindez filmen?
 Jodie Foster, Christoph Waltz |
A helyszín New York, ennél pontosabban egyetlen lakás – Polanski terepe ez, mégsem lesz igazán jelentősége a zárt térnek. A film főszereplője négy középosztálybeli értelmiségi, akik kezdetben egymásnak eső gyermekeik ügyét igyekeznek megbeszélni, miközben Buñuel Az öldöklő angyalának láthatatlan falai térnek vissza: addig nem tudják elhagyni a lakást, amíg különböző formációkat alkotva (hol házastársakként, hol nemek szerinti párban) teljesen meg nem alázzák egymást. A figurák mintha Woody Allen filmjeiből jönnének, persze ilyen messzire nála soha nem merészkedtek a szereplők.
Reza és Polanski forgatókönyvével csupán annyi a baj, hogy nem mond éleslátó kritikát, illetve nem a jellemek igazi voltának napvilágra kerüléséből fakadó feszültségre épít (mint tette azt a rendező első filmjében, a Kés a vízben című mestermunkában), hanem csupán – gyakran az önismétlés hibájába eső – felszínes karikatúra, cinikus gúnyolódás. Paródia, mely dialógusaival főként verbális poénokra törekszik, üres karaktereiről pedig csak a színészek munkája hiteti el, hogy többek egyszerű papírmasé figuráknál. Ezzel együtt játékuk megőrzi a teatralitást, melyet a film képi világa sem ellensúlyoz. A plánozással megszűnik a színészek szimultán játéka, a beállítások nagy része mégis igyekszik mind a négyüket egyben tartani. Ennek egy-egy egészen ötletes kép lesz az eredménye, melyekben általában Pawel Edelman operatőr a tükröt használja a sík „teresítésére”. Bár ezáltal megint csak a színházi jelleget őrzik meg, kétségtelen, hogy nagyobb ereje lesz a premier plánoknak, amelyeket a legfeszültebb pillanatokban hatásosan használnak. A film előrehaladtával változás áll be a kamera „állapotában” is: a kezdeti steadycammel sikló svenkek lebegését gyakrabban váltja fel a kézikamerásabb finom remegés, mely még passzol is a cselekményhez, a szereplők idegállapotának hullámzásához. Polanski használja a film eszközeit, mégsem válik igazi mozivá munkája.
 A képek forrása: PORT.hu |
Egy jelenetben következetesen megidézi korábbi alkotásait. Hőseink csatározása a folyosóra is kiterjed, az első hangosabb szóra pedig résnyire nyílik a szomszéd ajtaja, és egy ember jelenik meg benne: csak áll és néz, arca rezzenéstelen, épp úgy, mint A bérlő bábszerű lakói. A megfigyeltségtől, a nevetségessé válástól való szorongás – mely még a Macbeth végén is megjelenik egy percre –, illetve a másik oldal, a leleplezés és megalázás öröme most is végighúzódik a művön. Az egész azonban nem fut ki sehová. Hacsak azt az elcsépelt gondolatot nem tartjuk a film mondanivalójának, hogy az ember ösztönlény, aki elegáns öltönybe bújhat, ízlésesen berendezheti a lakását és ésszerűen megpróbálhat feloldani konfliktushelyzeteket, tetteit azonban mégiscsak az öldöklés istene fogja vezérelni.
Mindezt egy olyan moziból tudjuk meg, amelynek – még ha tesz is néhány tétova lépést a lefényképezett színháztól a filmmé válás felé – a zárómondatához inkább a függöny legördülése, mint a stáblista illene.