A Budapest Bábszínházban Csajkovszkij romantikus remekének átiratát játsszák, hatévesnél idősebb gyerekeknek ajánlva az előadást, meg persze az őket kísérő felnőtteknek is, mert a látvány s a nagy orosz zeneszerző megunhatatlan muzsikája valóban mindenkié.
 Karádi Borbála és Hoffer Károly e. h., a háttérben: Blasek Gyöngyi |
Tél eleji délután, dugig tele a nagyterem, rajcsúroznak, visonganak a kisiskolások, izgatottság remeg a levegőben, a csilláron is lógnak. „Nem kiabál, csöndben ül”, harsan a tanító nénik rendcsináló szólama, mire kigyúlnak lassan a reflektorok, a gyerekek már kórusban és ütemesen követelik a kezdést. A nyitányt kitörő és egyöntetű ováció fogadja.
Góczán Judit bábszínházi átiratában, Balázs Zoltán rendezésében persze nincsenek fehér tüllszoknyácskákban pompázó kecses balerinák, a klasszikus balett sztorija néhány egyszerű, ám annál hatásosabb kellék ügyes és furfangos használata, a játékosok gazdagon koreografált színpadi mozgása, a kellékek szüntelen mozgatása s a történetet keretbe foglaló, nemes veretű narráció révén szólal meg. Az alkotók előtt alighanem az a képzet lebeghetett, hogy ha már táncosok nélkül kell előadniuk A hattyúk tavát, legalább valamit megőrizzenek a játék légiességéből, a hófehér hattyúk vibráló verdeséséből, csapongásából, örökös átváltozásaiból. Mindezt pompázatos legyezőkkel játsszák el a bábszínházi színészek: fehér és fekete legyezők körkörös mozgatásával, remegtetésével, dobálásával, elkapdosásával. Úgy repkednek, szállnak a kecsesen pilinckázó legyező-szárnyak az előadásban, mintha csak könnyű lepkék cikáznának vagy pehelykönnyű finom tollpihék lebegnének sötétlő háttér előtt, a magasban.
Tobzódunk az apró és nagyobbacska, fehér, fekete, harántcsíkos és színes legyezőrajokban, néha, dramaturgiailag hangsúlyos helyeken, egy hatalmas pirosló vagy zöld pávatollakkal ékeskedő legyező-madár is színre lép. A játékosok, férfiak és nők sötét felsőkben, földig érő hosszú fekete szoknyákban hajladoznak, játszadoznak, zsonglőrködnek akrobatikus ügyességgel, s alkotnak mozgalmas és gyorsan változó élőképeket. Közben zeng a muzsika, Csajkovszkij szépséges zenéje, s a rusztikus színpadkép ölében, valamiféle lángnyelvszerűen szabdalt fémes trónuson hosszú, ősz hajú öreg néni meséli komótosan A hattyúk tava történetét Szigfrid herceg csodálatos utazásáról, az élet és a halál birodalmáról, Rőtszakáll kalandjairól, a titokzatos tó hatalmáról, s az igaz szerelem kereséséről.
 Fotó: Matz Károly |
Balázs Zoltán, az előadásait többnyire gazdag vizuális fantáziával és gondolati inspirációval felruházó rendező ezúttal majdnem mindent rábíz Szöllősi András precízen komponált koreográfiájára, Horányi Júlia ötletes jelmezeire és kellékeire, valamint a végig hangsúlyos, mesemondói-narrátori szerepet betöltő Blasek Gyöngyi intenzív színpadi jelenlétére. Mindez rendjén való is lehetne, ha történetesen nem kisiskolások néznék az egyébként gondosan komponált előadást. Ám a kicsik nemcsak túláradóan hálásak, hanem könyörtelenek is tudnak lenni: a hosszadalmas narratív betétek, a rendre ismétlődő legyezős játékok, átlényegülések egy idő után már nem kötik le a figyelmüket. Előreszaladnak a színpad széléig, hátha onnan nézve történik majd valami új, ami izgalmas, ami tüneményes, ami varázslatos tud lenni. S ha csalódniuk kell, akkor őszintén csalódnak, hangosan, ahogy csak egy gyerek tud csalódni. Ha a pompás zenével és kifinomult mozgásokkal-játékokkal csalogató míves előadás nem képes elvarázsolni őket, hamar ellankad a figyelmük, s akkor mesélhetnek nekik királyfiról és hercegekről, bálokról és varázstóról, Odett csodálatos átváltozásairól; mindhiába, elkövetkeznek a nyugtalan zsibogás hosszú, keserves percei. Igaz, az előadásban inkább elmesélik, mint megmutatják és eljátsszák nekik, hogy miféle tüneményeket kéne látniuk a színpadon.
Balázs Zoltán nem először vendégeskedik a Budapest Bábszínházban; Faust-rendezésével legalábbis bizonyította, hogy ihletett és kreatív használója e sajátos színházi nyelvnek. Ám most artisztikusságában is kissé sterilre és vértelenre sikerült e modernizált Csajkovszkij-átirata, amit az sem ment, hogy a játszók nagy fegyelemmel és odaadással valósítják meg rendezői koncepcióját és Szöllősi András mozgalmas koreográfiáját. Ezúttal a színpadkép látványa sem bizonyult igazán attraktívnak: komor vagy szürkébe hajló képek követik egymást.
Lehet, hogy a korhatárt valamivel magasabbra téve jobban megtalálhatná nézőit a produkció. Azt mindenesetre csak sajnálni lehet, ha a Csajkovszkij-muzsikával és A hattyúk tavával, e minden nemzedék számára kihagyhatatlan remekművel végképp nem tudná megfertőzni az előadás az iskolás gyerekeket. Vajon megtudják-e valaha is, mit veszítenek?
Vö. Krupa Zsófia: Hattyúk legyezőre nyitva
Nyulassy Attila: Hulló hattyúk